Hogy elárultál te mindent.

Megtagadtad az elmúlt húsz évünket, és beálltál te is a sorba, ott menetelsz az utca közepén, és az öklödet rázod, mint a csorda többi tagja, és jelszavakat harsogsz, amikben te sem hiszel, és most azt kérted, hogy bocsássak meg neked érte.

Jól van, hát pénzért tetted, tudom. Enni kell adni a gyerekeknek és lakáshiteled is van, svájci frankban, és amúgy is olyan nehéz ez az egész, annyira drága a benzin, aztán ott van a rezsi, a megélhetés, s a szülőket is segíteni minden hónapban, mert nem bírják magukban. Ja, igen, és az euróárfolyam. Hát az is. Az az oka mindennek, mert ha hirtelen nem borult volna föl körülötted a világ, ha nem billent volna ki, ha nem esett volna darabjaira, ha másképp alakultak volna a körülmények, akkor te sem fogadod el ezt az állást, ezt a státuszt, amit most betöltesz, de hát nagyon jól megfizetik és ennyi pénzért, ugye. Hülye lennél, ha nem.

Sokat fizetnek neked, tényleg. Mellesleg az én adómból.Mégsem kértem, hogy gyere oda hozzám, te magad jöttél oda, és azt kérted, hogy bocsássak meg neked, mert olyan fura érzésed van, ha rám gondolsz. Így fogalmaztál, hogy „olyan fura”. És különben is, mondtad, azok a kilencvenes évek, akkor még nem lehetett tudni, hogy mi lesz, huszonéves voltál, se gyerek, se benzin, se euróárfolyam. Akkoriban még csak két csodálatos hétről álmodoztál Itáliában, a szépség és boldogság örökös földjén, mert sehol másutt nem olyan kék az ég, és nem olyan ízes a szárított paradicsom.

Ó, igen, bólogattam, azok a kilencvenes évek. Akkor még azt hittem, hogy minket soha nem lehet megvenni, de tévedtem, nem számoltam azzal, hogy akkor még nem kerültünk pénzbe.De azóta felnőttünk, diplomákat szereztünk, megtanultunk nyelveket, aztán húztuk az igát, bedolgoztuk magunkat a szakmába, és mire belerázódtunk, beáraztak minket a piacon. És téged, barátom, meg is vettek. S te eladtad magadat az első adandó alkalommal.

Nem én kértem, hogy gyere oda hozzám, és aztán még én mentegettelek. Jól van, hát pénzért tetted, mondtam. Azt magyaráztam, hogy megértelek, nem volt más választásod, és ha gyerekem lenne, pláne svájci frankban, akkor bizonyára én is. Én is elfogadtam volna ezt az állást. Igen, mert a realitások. Árfolyamveszteség, benzinár, kamat és válság. És egy ilyen állást nem utasít vissza épelméjű ember, mert hát nagyon jól megfizetik és ennyi pénzért, ugye. Hülye lennél, ha nem. Aztán mégis rákérdeztem persze a jelszavakra, amiket újabban harsogsz, és erre azt válaszoltad, hogy te csak halkan. S hogy különben sem értesz egyet. Ezért téged ott nem is szeretnek, és folyamatosan a kirúgás veszélye fenyeget, mert te aztán nem. Te nem fogod be a szádat, te megmondod nekik a magadét. És az ökölrázás sem komoly, mondtad, belülről nem komoly, tényleg. És akkor megint rákérdeztél, hogy haragszom-e rád. Ó, nem, én tényleg nem haragszom. Magamra haragszom, amiért ítélkezem. Te pedig ne törődj velem, gondolj inkább a régi álmaidra, hiszen most már egyhavi fizetésedből ki tudsz fizetni magadnak két olasz hetet. Ám ha ott leszel, tudod, a szépség örökös földjén, a bolondítóan kék ég alatt, akkor azt az aszalt paradicsomot, tudod, amiről álmodoztál, azt szerintem kóstold meg. Talán éreznéd még az ízét.