Magyarországon néhány évvel azelőtt zajlott le a középkori vérvád perek utolsó példánya: a tiszaeszlári ügy. Az antiszemiták akkor nálunk is csúfosan megbuktak. Akkor még a magyar társadalom szövete ellenállónak bizonyult a rasszizmus mételyével szemben.

Ma ezek a régi történetek újra aktuálisak.

Kétes tisztaságú perek folynak Miskolcon. Az első ilyen per tárgya tavaly ősszel a 2009. március 16-i kődobálás volt. A második per a 2009. őszi sajóbábonyi etnikai villongások cigány szereplői ellen jelenleg is folyik. A vádlottak mindkét perben kizárólag cigányok, akik úgy gondolták, kövekkel fogadják távolról érkező, feltételezett támadóikat. A 2006–2011-es rasszista propagandakampány nem cigány értelmi szerzőivel szemben mindmáig sehol nem indult eljárás.

A kődobálás, a tettlegesség bűn – büntetni kell. Nem mindegy azonban, hogy a jog uralkodik a tárgyalóteremben, vagy a nemzeti elfogultság. Ma már gyakorlati ismereteink vannak arról, hogy mikor, hol, milyen büntetéseket kapnak a kődobálók. Lássuk csak.

Ha dobálunk, akkor a bíróság előtt nem mindegy, hogy kik vagyunk... Ha neonáci ellentüntetők vagyunk, akik egy polgárjogi demonstráció részt vevőit és a közfeladatot ellátó rendőröket dobáljuk Pesten (2008. július 5.) másfél évet kapunk a kőzáporért. Ha cigányok vagyunk Miskolcon, akik –hat héttel a helyi rendőrkapitány ismert állásfoglalása után, két héttel a romák ellen elkövetett tatárszentgyörgyi gyilkosság után, és néhány órával a nemzeti radikális fiatalok utcai tobzódását követően – a saját házunk előtt őrködünk, és hozunk egy (minimális anyagi kárral járó) rossz döntést: akkor (egyelőre első fokon) öt és fél év a penzum.

Perdöntő az is, hogy kit dobálnak a támadók. 2010 októbere óta tudjuk: ha valaki magyarokat dobál, akkor sokkal súlyosabb ítéletre számíthat a magyar bíróságon, mintha nem magyarokat. Az pedig, hogy magyarokat dobálunk-e, paradox módon nem az áldozatok magyarsága alapján dől el! A döntő az elkövetők magyarságának foka, az abszolút mérőeszköz pedig a hangerő és a bőrszín. A megdobáltak magyarsága viszont ehhez képest relatív. Abból mérhető le, hogy maguk a dobálók mennyire mély magyarok. Ha a kődobálók nagyon magyarok, akkor az áldozataik, akiket dobálnak – az igaz magyar joggyakorlat szerint –, már nem is annyira magyarok, vagy nem elsősorban azok.

Így már érthető is, hogy a nemzeti radikális (magyar!) fiatalok miért számíthatnak enyhébb büntetésre, mint a cigányok. A „magyarok nyilai”, a „magyar igazság és élet” vagy a „jobbik Magyarországért” érdekében köveket dobálóknak igazolásuk van arról, hogy ők nem magyarokat céloznak. Az ő célpontjaik a melegek, a zsidók és a szolgálatban lévő rendőrök. Nem a magyarok. Aki árpádsávos magyar lobogó alatt dobál, azt a magyarellenesség vádja hivatalból nem érheti. A buzik és a rendőrök elleni támadás hogy is irányulhatna a magyarok ellen? A homokosok nem államalkotó tényezők, sőt a szolgálatban lévő rendőrök sem azok. A cigány kődobálókkal egészen más a helyzet. Dr. Répássyné Németh Laura bíró így fogalmazott a cigány kődobálók perében hozott ítélet indoklásában: „ez a magyar nemzet ellen, a magyar nemzet körébe tartozó csoportok ellen irányuló cselekmény”.

Az ítélet világos. A cigányok a magyarok ellen. Ez a vád összefér a nemzetfelfogásunkkal, hiszen Magyarország a magyaroké. De nemcsak elfogadható ez a vád, hanem hihető is, hiszen Olaszliszka óta közhely a sajtóban, hogy a „cigánybűnözők” támadás előtt mindannyiszor elharsogják hírhedett harci kiáltásukat: „Üsd a magyart!”.

Bizonyíték nélkül azonban mindez csak vádaskodás lenne. A miskolci ítélet azért születhetett meg, mert a kődobálás színhelyén a gondos nyomozás végre talált egy botot, amelyre gondos kezek ezt írták: „Halál a magyarokra!”.

Nekem ez a szimpla durung nem tűnik nagyon meggyőzőnek. Akkor sem hinném el, ha akadna olyan megfélemlített vádlott, aki a koncepciós perek szertartásrendje szerint sajátjaként bevállalná a botot.

A bíróság ugyanis elmulasztotta feltenni a kérdést: Hogyan született ez az egyetlen botba sűrített, egészen letisztult ideológia? Hol a többi bot? Hol a botműhely? A Molotov-koktél-gyár mellett? Ki fogalmazta a mondatot? És ki sugalmazta?

Ha a bíróság elmulasztotta, én felteszem a kérdéseket, és úgy illő, hogy a terület ismerőjeként válaszolni is segítsek. Egynegyed évszázada cigány telepeken élek Pécstől Miskolcig falun és városon. Számtalan roma intézmény irodáját ismerem, sok száz lakásban jártam, sok ezer emberrel beszéltem cigányul és magyarul. Rossz hírem van a rasszisták számára: a cigánytelepeken hiába is keresnék ennek a botnak a párját. Ilyen botok a valóságban nincsenek.

A botra írt szörnyű mondatot sem hallottam sehol Magyarországon huszonöt esztendő alatt. Nem mond ilyet senki, se cigányul, se magyarul. Sem a putrik mélyén elcsattanó káromkodásokban, sem a tűz körül hallható történetekben, sem a fiatalok kakaskodásaiban, sem a botfaragó öregek dohogásában, sem a kisebbségi önkormányzatok tervezeteiben.

Ez a mondat máshol született. Előzményei nem a cigányok köréből, hanem a magyar sajtóból mutathatók ki. „A jelenség régi, de az egy héttel ezelőtti dunaszerdahelyi események nyomán felparázslott magyarellenes hangulat közepette már tucatnyi vegyesen lakott település magyar nevét fújták le festékszóróval, vagy hagytak maguk után magyarokat fenyegető falfirkákat az ismeretlenek. Nyitracsehiben a szlovák Nemzeti Ellenállás nevű fantomszervezet nevében írták ki valakik, hogy „Halál a magyarokra!” – írja a Népszava 2008 novemberében.

Cigány összefüggésben először 2009 őszén, az olaszliszkai perben bukkan fel hasonló gondolat: „öld meg, üsd agyon a magyart”. Ez ott még nem a vádemelés része, csak a helyszíni tárgyalás egyik zamatos eleme, ami senkire nem volt rábizonyítható. A mondatot mégis felkapja a sajtó, mert nagyon is beleillik a kibontakozó cigányellenes propagandakampányba. A cigányokról megfestett rémkép részeként hamar beépül a közgondolkodásba. Csak 2010 őszéig kell érlelődnie mindannyiunkban, amíg aztán egy másik perben a miskolci bírák már a vád alapjává is teszik. A miskolci bíróság ekkor lépett a koncepciós per útjára: ekkor adott helyt annak a fantáziadús képzelődésnek, hogy a cigánytelepeken magyarellenes szervezkedés folyik. Ekkor lépett át a rasszista mitológia a miskolci rendőrfolklórból, a végrehajtó hatalom sötét bugyraiból az ítélkező hatalom emelkedett szentélyébe.

Nehéz dolguk volt azoknak, akik be akarták vetni a jog eszközét a jogegyenlőség megcsúfolására. A miskolci vádemelésről már csaknem egy évvel az ítélet előtt így ír a „jól értesült” „sajtó” a közvélemény épülésére:

„Még tavaly március 15-én Miskolc egyes, cigányok lakta területein ismeretlen személyek olyan hamis híreket terjesztettek, miszerint nemzeti radikális csoportok érkeznek Miskolcra, hogy a cigányokat megtámadják – mondta a szóvivő. A hír hatására a vádlottak közül ketten Molotov-koktélokat kezdtek gyártani, a március 15-ről 16-ra virradó éjszaka pedig a 11 vádlott és több ismeretlen társuk összegyűlt egyikük portáján, azzal a szándékkal, hogy az arra járó autókat megállítják, és a benne ülőket bántalmazzák” – adja hírül 2010 januárjában a Szent Korona Rádió.

Vannak tehát ismeretlen rémhírterjesztők. Nem tudjuk, kik ők. Vannak nemzeti radikális csoportok is. Tudjuk, hogy nemzeti ünnepeinken éveken keresztül ezek a csoportok hogyan randalíroztak a nyílt utcán. Még az általunk keresett Molotov-koktélgyár is fölsejlik a „híradásban”, bár később ez a gyár elillan a nyilvánosság tekintete elől... Aztán váratlanul valami logikátlan dologba botlunk a szélsőséges hírportál kezdetleges fércművében. Mert ugyan vajon miért is születik meg a cigányokban az a szándék, hogy a házuk előtt véletlenszerűen elhaladó autókban ülőket bántalmazzák? Ezt nem tudjuk meg. Talán, mert Szögi Lajos tragédiája óta a cigánytelepeken elhaladó minden autóban szimbolikusan mindannyian ott ülünk, az egész magyar nemzet méltán fél? Ezzel még csak lélekben vagyunk közelebb a magyar nemzet elleni cselekményhez, itt valami hiányzik... A logikai űr kitöltéséhez szükséges egy bot, egy esztendő, egy ügyészség és egy bíróság. Ha már van bot, arra fel lehet írni azt a mondatot, ami egy évvel később kell a vádemelés koncepciójához.

Ennek a botnak annyi köze van a cigányokhoz, mint a Cion bölcseinek a zsidókhoz. Ez a bot nem tárgyi bizonyíték. Ez a bot egy szánalmas koholmány. Az ötlet nagyon is árulkodó. Rávall azokra, akik kiagyalták. A nacionalista propaganda természetrajza jól ismert jelenség. A nemzeti szélsőségesek szívesen árulják a portékájukat úgy, mint a nép eredeti és romlatlan szellemiségét. Ezért a sok népies motívum, ezért a sok fafaragás. Ezért a bot. Neander-völgy a Neander-völgyieké. A XX. század közepe óta tudjuk, hogy a rasszista propaganda nem népművészeti alkotás. Az ilyen ideológiák nem erdőn-mezőn és nem a nép ajkán születnek, hanem nagyon is művi környezetben. Cigarettafüstös szerkesztőségekben és pártbizottságok zárt ajtói mögött. De mit keres az otromba husáng az ítélkező hatalom kezében? Mit keres a fajvédelem a miskolci bíróságon?

Vádolom a miskolci bíróságot.

J’accuse… Vádolom… … „Tudom, hogy e váddal megszegem a sajtóról szóló 1881. évi július 29-i törvény rágalmazás elleni 30. és 31. §-át. Szándékosan szegem meg. Azokat az embereket, akiket megvádolok, nem ismerem, soha nem láttam, nem vagyok velük haragban. Az én számomra ők pusztán a társadalmi rosszindulat szellemei. Én pedig csupán egy fordulat előidézője akarok lenni: az igazság és az igazságosság győzedelmét siettetem”… – írta Émile Zola, 1898. január 13-án a rasszista bírósági gyakorlat láttán. És sikerült neki.

A szerző szociológus