„Engem jóindulatúan figyelmeztettek” – mondja egy tanárnő. „Engem, ha kissé szelíden is, de megfenyegettek” – magyarázkodik egy köztisztviselő. „A férjem munkahelye nagyon fontos” – jegyzi meg egy asszony, akinek a férje önkormányzati tulajdonú cégnél dolgozik. „A feleségem bizalmi állásban van, és hát, tudod” – hebegi egy negyedik. „Ha meglátnak engem az eseményről készült fotókon, akkor nekem annyi, soha nem tudom bebizonyítani, hogy ezért rúgtak ki, de megteszik, és biztosan ezért” – fejtegeti a városházi alkalmazott. Legalább tucatnyi ilyen és ehhez hasonló magyarázat született az utóbbi hetekben Gyulán arra, hogy miért nem vettek részt itteni polgárok az itt tartott sajtószabadság-védő tüntetéseken, noha egyetértettek azok céljával.

De a legtöbben csak ennyit mondanak: félünk. Félnek a munkahely elvesztésétől, a hatalom bosszújától, félnek, hogy valahol, valakiknél „képbe kerülnek”. És ezért eszük ágában sincs gyakorolni egyik legalapvetőbb emberi jogukat, a gyülekezését és a véleménynyilvánításét. Már legmerészebb álmaikban sem vetemednek arra, hogy felemeljék a hangjukat az ellen, amivel mélységesen nem értenek egyet. Demokratikus meggyőződés ide vagy oda. Huszonegy, huszonkét évvel a rendszerváltás után ide jutottunk: megfélemlített emberek vacognak és remegnek. S még azt sem tudjuk, mennyire jogos a félelmük. Pedig Bibó István óta tudjuk: demokratának lenni annyi, mint nem félni.De hol vannak ma a demokraták, s hol van az a közélet és hatalomgyakorlás – kicsiben és nagyban –, amely garantálja, hogy emberi szabadságjogainkkal maradéktalanul élhetünk, s nem lesz ez számunkra egzisztenciális harakiri. Fortélyos, megalázó félelem ez.

Gyulán, ebben a Békés megyei városban az elmúlt hónapokban háromszor demonstráltak a sajtó- és a véleménynyilvánítás szabadságáért. Tavaly, december 23-án az országban elsőként. Majd az országos tüntetéssorozattal egy időben, idén január 27-én és március 15-én. Január végén öt, míg márciusban három városban volt tiltakozás. Előbbi esetben Budapesten, Pécsett, Szegeden, Debrecenben és Gyulán, majd március idusán a fővárosban, a cívisvárosban és a békési fürdővárosban.

Gyula közöttük az egyetlen kisváros. Más méret, más közeg. Itt az emberek még jól ismerik egymást, legalábbis a közéleti dolgok iránt érdeklődők. Ez egyszerre jelent bensőségességet és végtelen kiszolgáltatottságot. Könnyű tudni, hogy ki vett részt a helyi hatalom által árgus szemekkel figyelt tüntetéseken.

Itt tavaly decemberben alig félnapos szervezés után harmincan-negyvenen, január végén hetvenen-nyolcvanan, míg március 15-én kicsivel több, mint százan demonstráltak. Ebből úgy vélhetnénk, semmi baj, emelkedik a létszám. Másrészt a mennyiség és a minőség között nincs egyenes összefüggés sem itt, sem másutt.Ha egy ügyben csak két ember demonstrál, attól még annak a kettőnek is igaza lehet. S mi hisszük, hogy az új sajtó- és médiaszabályozás elleni fellépés jogos és igaz ügy.

Mégis ez a szám egy normálisan működő demokráciában – ahol az alapvető emberi jogok gyakorlása magától értetődő, senki által meg nem kérdőjelezett s főként semmilyen formában nem büntetett állampolgári gyakorlat – kevés. A tüntetők akár úgy is érezhették, hogy lélekben sok megfélemlített vagy magát megfélemlítettnek tudó ember velük volt. Mégis, nincs ez így jól, semmiképp.

„Édes hazám, drága nemzetem, egyetlen köztársaságom, térjen már meg végre az eszed! Szedd össze magad, és most már gyere ki az utcára, tüntess, és védd meg magad!” – üzente Závada Pál Kossuth-díjas író a március 15-i sajtószabadság-tüntetések előtt. Az írónak teljesen igaza van. De az édes haza, a drága nemzet és az egyetlen köztársaság polgárai – okkal vagy ok nélkül, de – saját szabadságfokuk és alapjogaik elé helyezik a megélhetésüket, a munkahelyük megtartását. Kérdés viszont, hogy félelmük jogos, vagy csak rászorították őket arra, hogy jobban elgyávuljanak a kelleténél.

Bár, ha más vonatkozásban is, az, ami a Ferihegyi reptér ügyében a földrajzinév-bizottság tagjaival történt, a félelem jogosságát látszik alátámasztani.

A szerző újságíró