Olyan Fukuyama-állításokról tudósított Szőcs László a Népszabadságban, amelyek minden mai magyar történelemértelmezést felülbírálni látszanak. Bár a középkori történelemről szól a sommás és téves ítélet, de egy ilyen jelentős tudós minden állításának van „áthallása” mai viszonyainkra. Ezért is érdemes hosszabban idézni és elgondolkodni arról, mi lesz a hírünk ennek nyomán a világ műveltebb, olvasó felében…

„Magyarországon a hatalommal bíró elitek az Aranybullával (1222), az angol Magna Charta magyar megfelelőjével már elég korán alkotmányt kényszerítettek az uralkodóra, II. Andrásra. A király kezét ezután igencsak megkötötte, hogy megfelelni kényszerült ennek a társadalmi csoportnak. Részben ez vezetett később a mohácsi vereséghez is (1526), hiszen az oligarchia megfosztotta a Monarchiát az ország megvédéséhez szükséges forrásoktól.”

A mohácsi vereség nem volt azonban akkora jelentőségű esemény, mint azt a magyar közvélemény szépirodalmi művek alapján vélelmezi. „Nemzeti nagylétünk nagy temetője” (Kisfaludy) nem a mohácsi csata volt, legalábbis nem az 1526. évi hadjárat. Ekkor még Nagy Szulejmán sietve hazaterelte győztes csapatát az üresen álló budai Várból, mert cselt gyanított és mert kémei jelentették, hogy van Szegednél egy annál is nagyobb magyar haderő (Szapolyai János serege), mint amelyet Mohácsnál a király, II. Lajos és Tomori Pál vezetése mellett szétkergetett. Csak 1541-ben szállják meg a Duna-völgy magyarországi részét egészen Budáig, de a fő cél nem a feudális anarchiától legyengült Magyarország, hanem a Habsburgok osztrák ágának fővárosa, Bécs volt.

Hazánkat az sem mentette volna meg az ázsiai seregek harádzsától (ebből ered a harácsol igénk!), ha sikerül minden kereszténynek összefognia az oszmán sereg ellen, ahogy azt a pápa, X. Leo is tervezte és meghirdette. Nem volt az akkori közép-európai népek létszáma elegendő annyi vitéz hadra fogásához, mint amennyi katonája a már Egyiptomot, sőt Timur Lenk tatár birodalmát is birtokoló törököknek volt! E demográfiai hátrányt nem pótolhatta a népfelkelések szokása (Dózsa, 1514). Európa ebben a korban nem a törökkel foglalkozott, hanem azzal, hogy a reformáció melyik ágához csatlakoznak nemesei, parasztjai. Európát ekkor minden katonai vállalkozásban megakadályozta az aranyéhség, amelyet majd csak a Kolombusz nyomán létrejövő amerikai gyarmatosítás fog megváltoztatni – de csak a XVI. század végére!

A törökök erőfölényét nemcsak hatalmas területeiről toborozható katonái, a szomszédoktól rabolt gyermekek janicsárrá kiképzése tette ellenállhatatlanná, hanem egyébként szintén keresztény szomszédainkkal folytatott rivalizálásaink is. Például maga Hunyadi Mátyás – akit semmiben sem akadályozott az Aranybulla, beszedte az adókat és felállította állandó zsoldos seregét –, aki megengedte a törököknek, hogy háborítatlanul átvonuljanak Szlavónián, ha Habsburg tartományokban voltak fosztogatni… Az pedig, hogy a törökök sosem aludhattak a bécsi Burgban, nemcsak pár szál magyar főnemes, kisnemes, végvári vitéz hősiességének volt köszönhető (Eger, Szigetvár), ahogy szépirodalmi olvasmányainkból szintén tévesen tudhatjuk, hanem sokkal inkább annak a logisztikai képtelenségnek, hogy az ázsiai hadak sohasem értek el idáig az esős évszak és hideg beállta előtt. Az oszmán-törökök és afrikai, ázsiai csatlósaik pedig ebben az időjárásban már nem voltak hadra foghatók…

Fukuyama már megjövendölte a történelem végét, igaz, később belátta tévedését, módosította álláspontját. Bizonyára most is kész lenne erre, ha kellően korszerű források állnának rendelkezésére. Vajon nem lenne-e hazánknak és történelmi közgondolkodásunknak javára, ha a Kossuth Kiadónál Romsics Ignác szerkesztésben 2009-ben megjelent Magyarország története sorozatot nemcsak a TV1-en népszerűsítenénk, hanem lefordítanánk angolra is? A nyolcadik kötetből, Tringli István tudós és közérthető, sok primér forrást és képet is tartalmazó művét talán nemcsak a nagy tudósok forgatnák szívesen a világon.

A szerző címzetes egyetemi tanár