Utóbbi tudja, hogy a járó-kelő magyar hanyag, figyelmetlen, nem zárja jól az ajtaját; előbbi meg azt, hogy legalább annyira mohó, mint amennyire hiszékeny, hangsúllyal az utóbbin. Gizihez képest azonban T.-né kalkulációi akadémiai szintűek.

Tribuszerné hajdanán egy remek pilótajátékkal 14 ezer embert károsított meg milliárdos értékre; amikor kijött a börtönből, ott folytatta, ahol abbahagyta, bár szerényebb tétekkel. Mostanság ismeretessé vált bűnlajstromán csak két tucat áldozat van, és a kárérték se nagyobb pár tízmilliósnál. Még azt is mondhatnám, hogy a nevelési szándék, amely őt hat éven át rács mögött tartotta, valamennyire érvényesült.

De a trükk ugyanaz maradt. A hölgy a neki hitelezőknek a banki kamat sokszorosát ígérte „megtérülés” gyanánt, s tehette, mert az a 14 ezer a ’9o-es években nem tanulta meg, a mostani pár tucat pedig máig nem tudja, hogy aki ilyet ígér, az közönséges csaló. Szélesebb kitekintésben szimpla következtetés vonható le: a magyar társadalom abbéli beállítódását, hogy nem tudni, hanem hinni akar, a jelek szerint semmi sem rendítheti meg. T.-né áldozatai készségesen elhitték, hogy valahol, valakik pénzt csinálnak, nem keveset, sokat, s azt is kizárólag az ő kedvükért. Égből hullik a manna, nekik meg egy dolguk marad: elkölteni az ujjmozdítás nélkül szerzett vagyont. Gyanítom, hogy ezeknek az áldozatoknak volt valami ködképük a bankok smucigságáról („hat százalékot adnak a pénzemre, aztán ők kaszálnak, nem én”), végtére is eleget hallottak arról, hogy a banktőke milyen elvetemült. Készségesen vetették tehát magukat olyasvalakinek a karjai ba, aki elmondta nekik, hogy van élet a hat százalékon túl is, csak épp nem bankba kell menni drágáim, hanem hozzám, aki túljár a bankok eszén, és gazdaggá tesz benneteket.

Cseppnyi rokonszenv nincs bennem az áldozatok iránt. Soha nem sajnáltam a pilótajátékok, a három hónapra harmincszázalékos megtérülést ígérő kalandorok kárvallottjait, mert a „tudatlanság vámszedőinek” fogalmában a tudatlanság is benne van. Ami szánalmat nem érdemel. Pláne, hogy mohósággal, az ingyenpénz leküzdhetetlen vágyával párosul. Ami persze nem jelenti, hogy akár egy cseppnyi rokonszenv van bennem a vámszedők iránt; rács mögött a helyük.

Végszó gyanánt kilépnék a Tribuszer-szindrómából. Az a fajta ígérgetés, amely a magyar politikai elitnek második természetévé vált, csöppet sem jobb, mint amivel a baranyai kalandornő csábítja kiszemelt áldozatait. Ugyan ki merné állítani, hogy a Fidesz 2010-es, elsöprő választási győzelmének titka nem az a tömeges balhiedelem volt, hogy a magyar népre szép és rózsás jövő virrad, már a választás másnapján?! Ujjadat nem mozdítod, a Nagy Vezető mindenről gondoskodik. Aztán itt van.