Haza és lemaradás
Márpedig hazánkban az ideológiai és politikai megosztottság ellenére szokatlanul erős nemzeti konszenzus van abban a célkitűzésben, hogy belátható időn belül felzárkózzunk a modern Európához. Ez az aspiráció áll az Új Széchenyi Terv középpontjában is, mégpedig a rendkívül ambiciózus 2030-as céldátummal.
Magyarország azóta próbálkozik sikertelenül ezzel a felzárkózással, amióta az 1867-es kiegyezéssel visszaszerezte szuverenitását, de még jelentős előrelépést sem tett ebben az irányban. A rendszerváltást is mindenekelőtt a nyugat-európai életszínvonal elérésének igénye legitimálta. Az ország nagy bizakodással indult el a gazdasági átalakulás és az intézményi modernizáció útján, de a kilencvenes évek közepén megindult dinamikus fellendülés a 2000-es évek elejére lelassult. 2002 óta az egy főre jutó nemzeti jövedelem az EU–27-ek átlagának 62 és 64 százaléka között stagnál. Ez az arány nagyjából megfelel hazánk relatív gazdasági fejlettségének az 1870-es évek elején, az első világháborút megelőző utolsó békeévekben, a szocialista iparosítás kezdetén vagy éppen a 1980-as évek végén.
A meghatározó növekedéselméletek és a nemzetközi gazdaságtörténész szakma szinte egyöntetűen megegyezik abban, hogy egy nemzetgazdaság növekedési potenciálja hosszú távon nem a termelési tényezők felhalmozásának, hanem az innovációnak a függvénye. Az innováció létrehozásának és hatékony alkalmazásának képességét ugyanakkor hosszú távon az adott gazdaság humánerőforrásainak minősége és szerkezete, vagyis az adott társadalom humán tőkéje határozza meg. Az elmúlt másfél évszázadban mi erről mindig megfeledkeztünk.
A hazánkban működő multinacionális vállalatok vezetőinek többsége szerint tőkevonzó képességünket az elmúlt évtizedben nem annyira a bonyolult adórendszer vagy a fejletlen közlekedési infrastruktúra korlátozta, hanem az egyre markánsabb szakemberhiány. Bár minden eddigi szakminiszter hangsúlyozta, hogy az oktatás stratégiai ágazat, a helyzet nem javult. Az oktatásra és a szakképzésre, továbbá a kutatás-fejlesztésre fordított közösségi és magánkiadásoknak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya évtizedek óta alacsony szinten stagnál. Az oktatásban, sőt egyre inkább a tudományos műhelyekben is erőteljesen érvényesül a kontraszelekció, diákjaink a nemzetközi felméréseken szerény eredményeket produkálnak. A korábban világszerte elismert szakképzésünk leépült és szinte teljesen elavult, a felsőfokú tanulmányaikat tavaly befejező magyar fiatalok több mint 30 százaléka nem kapott diplomát nyelvvizsga hiányában.
Az oktatási és szakképzési rendszer számos más európai országban is képtelen lépést tartani a piaci igényekkel. Előrejelzések szerint a szakemberhiány miatt munkaerőimport nélkül be nem tölthető állások száma 2020-ra egyedül Németországban elérheti a hárommilliót. Vagyis a hazai szakemberhiányt a legfejlettebb európai gazdaságok elszívóereje tovább súlyosbítja majd. A Német Kereskedelmi és Iparkamara Elnöke, Hans Heinrich Driftmann szerint Németországnak sürgősen szüksége lenne 400 ezer mérnökre, technikusra és szakmunkásra, akik hiánya kb. egy százalékponttal mérsékli a német gazdaság évenkénti növekedési ütemét. Gondoljuk el,milyen hatást váltana ki, ha ezt a nyilatkozatot kifüggesztenénk a Műegyetem aulájának falára. A végzéshez közel álló diákok közül valószínűleg keveseknek jutna eszébe a „másik kifüggesztett papiros” által magasztalt nemzeti együttműködés...
Persze ismét sikerült bűnbakokat felmutatni: a nyugati világban domináns neoliberális kurzust, az emberi kapzsiságot, a bankok felelőtlen hitelezési gyakorlatát s mindenekelőtt persze az elmúlt nyolc évben regnáló baloldali kormányokat. Az új rezsim a korábbiaktól markánsan eltérő gazdaságpolitikát ígért, és sok tekintetben folytatott is: nagyarányú adócsökkentéssel, az adóterhek jelentős átcsoportosításával igyekszik bővíteni a belföldi keresletet, növelni a hazai vállalkozások beruházásait és ezeken keresztül a foglalkoztatást. Tíz év alatt egymillió új munkahely! Ezzel a célkitűzéssel csak két baj van: teljességgel megvalósíthatatlan s nem csökkenti gazdasági elmaradottságunkat. Ráadásul az eddig hatályba lépett intézkedések egy része,mint pl. a minimálbér megadóztatása, a közmunkaprogramokra szánt források megkurtítása vagy a multinacionális nagyvállalatokra kivetett diszkriminatív adók éppenséggel akadályozzák a foglalkoztatás növelését. Eleve kudarcra ítéltetett minden olyan gazdaságpolitika, amely az ország hosszú távú felzárkózását a meglévő termelési tényezők bővítésére alapozza a humánerőforrások és az innovációs kapacitások fejlesztése helyett.
A hazai közgazdászszakma keveset beszél a foglalkoztatás és a termelékenység között fennálló úgynevezett trade-off-ról. Ennek lényege, hogy a foglalkoztatási ráta emelése rontja az átlagos munkatermelékenységet, és így csak korlátozott mértékben járul hozzá a nemzeti jövedelem bővítéséhez. A tartósan munkanélküliek képzettsége és munkatapasztalata messze elmarad a foglalkoztatottak átlagától, így ők csak nagyon alacsony hozzáadott érték előállítására képesek, miután visszakerülnek a munka világába. Az olcsó, de képzetlen munkaerő tömeges jelenléte számos ágazatban gátolja a legmodernebb eljárások bevezetését, ami tovább csökkenti az átlagos munkatermelékenység növekedési ütemét. Ezért fejezte ki számos kutató a kételyeit az EU lisszaboni stratégiájával szemben, mely a foglalkoztatási ráta emelésével kívánta versenyképesebbé tenni az európai gazdaságot.
A foglalkoztatás szintje is nagymértékben függ a humánerőforrások fejlettségétől, és szerkezetétől, hiszen az alacsonyan iskolázott munkavállalók tömeges foglalkoztatása európai bérszínvonalon nem rentábilis. Minden hazai közgazdász és vezető üzletember pontosan tudja, hogy nem lesz a jelenleginél egymillióval több munkahely Magyarországon tíz éven belül. Azonban a legalapvetőbb kérdést eddig senki nem tette fel ezzel a teljesen abszurd aspirációval szemben: kikkel töltenénk be ezeket a munkahelyeket? A KSH Népességtudományi Intézetének előrejelzése szerint hazánk munkaképes korú lakossága várhatóan több mint négyszázezer fővel zsugorodik 2020-ig. Tíz év múlva sokkal kevesebb potenciális munkavállaló lesz Magyarországon, különösen, ha felgyorsul a képzett munkaerő elvándorlása. A jelenlegi foglalkoztatási szint fenntartása, illetve mérsékelt emelése is komoly kihívást jelent, amelynek az ország csak akkor felelhet meg, ha sokkal többet áldoz a képzési rendszer fejlesztésére s a magánszektor ilyen irányú beruházásainak ösztönzésére. Mivel ennek a szándékát sem láthatjuk az új kormány rövid távú fiskális célok által vezérelt gazdaságpolitikájában, talán megbocsátják nekem, hogyha némi szkepticizmussal nézem legújabb felzárkózási kísérletünk hosszú távú kilátásait.
A szerző a Groningen Growth and Development Center kutatója
