Tudom, hogy mindez nem általános. Az olló azonban egyre erőteljesebben nyílik a társadalom alsó és felső szintje között, s úgy tűnik, megállíthatatlanul. A rendszerváltozás második évtizedében a mérhető jövedelemkülönbség az alsó és a felső jövedelmi tized között hét-nyolcszoros volt, s ez (bár magas), nem volt rosszabb az európai átlagnál. A gyermekszegénység kisebb volt mint Angliában, Olaszországban vagy éppen az Egyesült Államokban. Az UNICEF múlt év decemberében kiadott jelentése, melyet „Leszakadó gyerekek” címmel tettek közzé, már árnyaltabb képet fest. Vizsgálták a gyerekek egészségi állapotát, iskolai teljesítményét és anyagi helyzetét. Ebben a komplex vizsgálatban Magyarország, Szlovákia és az Egyesült Államok végzett az utolsó három helyen, az egészséges étkezés tekintetében pedig az utolsók lettünk. Annak ellenére, hogy (az UNICEF szerint) Magyarországon működik az egyik leghatékonyabb szociális támogatási rendszer. Pontosabban: működött.

A gyerekek helyzete a világon mindenütt függ a szülők anyagi, társadalmi státusától. Nálunk azonban szinte csak attól függ. Van olyan magyar család, ahol a magániskolai tandíj, a privát tanárok, a gyereknek adott zsebpénz önmagában is meghaladja a kétszázezer forintot, máshol havi ötezer sem jut egy gyermekre. Egy külföldi egyetem költsége évi több millió forint lehet, míg az alsó társadalmi rétegek gyerekei még a középiskoláig sem jutnak el. Magyarországon a családi háttér szinte teljes mértékben meghatározza az iskolai teljesítményt is. Iskola és iskola között is óriási a különbség: egy leszakadó körzet falusi kisiskolája és egy nyolcosztályos elit gimnázium fényévre van egymástól. A versenyek, diákolimpiák magyar győztesei viszszatérően néhány elit gimnázium tanulóiból verbuválódnak, míg a PISA-tesztek átlagát a sok-sok gyengébb színvonalú iskola húzza le meglehetősen szomorú szintre.

Az előző szociálliberális kormányok legalább megpróbálták csökkenteni az esélyegyenlőtlenséget, főleg a gyerekek esetében. Az óvodáztatási támogatás, a hátrányos helyzetű gyerekek étkeztetési és tankönyvtámogatása, a felzárkóztató és integrációs programok, a tehetségkutató és mentorprogramok megpróbálták enyhíteni a hozott hátrányokból eredő különbségeket. Divat mostanában azt állítani, hogy ezek a programok nem sok eredménnyel jártak. Az ilyen társadalmi programok hatása azonban másutt is lassan bontakozik ki. Az USA kongresszusa két évvel Martin Luther King gyújtó hangú beszéde után, 1965-ben fogadta el a választójogi törvényt, amelynek értelmében az afroamerikaiak történelmük során először szabadon szavazhattak. Azóta negyvenhat év telt el. Az antidiszkriminációs törvények, a (közhangulattal szembehelyezkedő!) pozitív diszkrimináció, és számos sikertörténet (világhírű színészek, afroamerikai kormánytagok, betetőzésképpen egy afroamerikai származású elnök) ellenére még mindig nagy a különbség a fehér és a fekete lakosság között. Csak egy példa: a szegények aránya még ma is a háromszorosa, a munkanélküliség a duplája a feketék között.

Magyarországon nem negyvenhat év, tíz év sem adatott meg egy-egy oktatási vagy felzárkóztató program hatásainak kibontakoztatásához, ezért nem tudjuk, jók-e ezek vagy sem. Most már valószínűleg nem is fogjuk megtudni.

A jelenlegi kormány körvonalazódó intézkedései ugyanis sokkal inkább növelik a társadalom alsó és felső szegmense közti különbséget, semhogy csökkenteni igyekeznék. Az Orbán-kormány (deklaráltan) a középosztály, s (nem annyira deklaráltan) a felső középosztály érdekeit igyekszik érvényesíteni. A luxusadó, az örökösödési adó, az ajándékozási adó eltörlése, a vagyonvizsgálatok leállítása (kormányzsargonban csökkentése), az egykulcsos személyi jövedelemadó, a gyermekek utáni adókedvezmények, mind jövedelemátcsoportosítást tesznek lehetővé a szegény rétegektől a gazdagok javára. Az adójóváírások csökkentésével a bruttó 300 ezer alatti fizetések, így a minimálbér is csökken, s a gyermekek után járó adókedvezmények is igazán csak az e fölötti jövedelemhányadban érvényesülnek. A családi kedvezmény három eltartott esetén akár százezer forinttal is csökkentheti a havi adót, persze ehhez rendelkezni kell annyi bruttó bérrel, hogy ez igénybe vehető legyen. A magyar munkavállalók kilencven százaléka nem tartozik ebbe a kategóriába. Ferge Zsuzsa számításai szerint a gazdagokhoz átirányított adókedvezményekből akár ötven százalékkal is növelhető lett volna a családi pótlék, ami óriási segítség lett volna az alacsony jövedelmű családoknak.

A családi pótlék, a segélyek reálértéke 2008 óta fokozatosan csökkent, főleg az infl ációhoz kötött indexálás elmaradása miatt. A nyugdíjminimum összege, amely a legtöbb segély számítási alapja, negyedik éve 28 500 forint. Ennyi a gyes és ennyi a munkanélküliek bérpótló támogatása is (amit ma már csak az egyik szülő kaphat!), a segély pedig még ennél is kevesebb. A közfoglalkoztatásra 2010-ben még 116 milliárd forint, idén már csak 64 milliárd jut. Az új közmunkaprogram ráadásul a többségnek csak négyórás munkát, azaz havi 39 ezer forint bruttó bért szán. Akkor, amikor a magyarországi létminimum egy kétgyerekes család esetében 260 ezer forint körül van. Több mint kétmillió ember s egymillió gyerek él ez alatt.

Az új kormányzat magára kívánja hagyni ezt a társadalmi réteget. A cigánytelepek felszámolása kapcsán az esélyegyenlőségi államtitkár a következőket nyilatkozta: „A telepfelzárkóztató programunk azt a réteget célozza meg, amelynek van esélye a kitörésre, nem utolsósorban azért, mert tényleg küzd ezért.” (Értsd: a többieknek esélye sem lehet.) Hozzátette: „Kevesebb lesz a közcélú munka, állami közmunkára pályázni kell majd. Megpróbáljuk a vállalkozókat érdekeltté tenni, de mivel kevés a pénz, csak egy-két térségben, kísérleti jelleggel.” És Magyarország többi leszakadó térségével (nem kísérleti jellegel) mi lesz? Az államtitkár őszinte: „Amíg a gazdaság nem indul be, nem lehet ugyanolyan szolgáltatásokat biztosítani mindenkinek. A területi hátrányokat megpróbálhatjuk kiegyenlíteni, de ez azzal járna, hogy máshonnan el kell venni.” Hát igen, a nagy kérdés, hogy honnan. A gazdagabbaktól, jómódúaktól, úgy tűnik, nem lehet. A bankoktól, egyes cégektől igen, de ezt úgyis áthárítják a fogyasztókra (a legszegényebbekre is), tehát ott vagyunk, ahol a part szakad.

A javak átterelése a felsőbb társadalmi rétegek felé az új kormány oktatási elképzeléseiben is tetten érhető.A főként kereszténydemokraták által képviselt koncepció radikálisan szakítana az előző kormányok antiszegregációs, felzárkóztató politikájával, mondván: az nem járt a kívánt eredménnyel. A felső középosztály igényszintjéhez igazodva támogatja a hat- és nyolcosztályos elit gimnáziumokat: itt csakis egyetemi végzettségű, tudós tanár fokozattal rendelkező pedagógusok taníthatnának, s ezekben akár három-négy idegen nyelv oktatását is lehetővé tennék. Azon kívül, hogy ez szakmai nonszensz (mikor, milyen óraszámban, mely tantárgyak rovására?) ez az adófizetői pénzek újabb átterelése az egyébként is fizetőképes rétegek felé. Az oktatási kormányzat ugyanakkor keményen szankcionálná a hozott hátrányokat. Nincs türelmi idő: bukjon, aki nem képes lépést tartani a szerencsésebb diáktársakkal. Vagy maradjanak a falusi kisiskolákban, melyekből már régen elvándoroltak a középosztály gyerekei a jobb színvonalú városi iskolákba. Végülis nálunk van hagyománya a tanyasi osztatlan iskolának, ahol a nagyobbak tanítják a kisebbeket, és akár őseink palatáblája is megteszi, ha már nincs pénz audiovizuális laborra és digitális táblára. S mindennek tetejében: 15 éves korábban az utcára lökné a hátrányos helyzetű gyerekeket, mindenféle képzettség nélkül. Az új oktatási koncepció ugyanakkor igazságot szolgáltatna a többnyire válogatott „gyerekanyaggal” dolgozó, eddig hátrányos helyzetű (?) egyházi iskoláknak. Összes költségüket ezentúl az állam, azaz mi, adófizető állampolgárok fizetjük. De, a tervek szerint a szakmai ellenőrzésbe senki, így a szakma sem szólhat bele. „Az ellenőrzés feltétele az adott egyházhoz való tartozás” – így a törvényjavaslat. Az egyházi (elit) iskolák térnyerése töretlenül folytatódik. 1995-ben még csak 223, az ezredfordulón 320, míg a mostani tanévben már több mint 400 tanintézményt működtetnek vallásfelekezetek, többségében a katolikus egyház. Az egyházi iskolák súlya a gimnáziumokon belül a legnagyobb, ma már minden ötödik gimnazista egyházi középiskolában tanul. 2001 és 2009 között több mint hatszáz állami-önkormányzati fenntartású általános és középiskolát csuktak be, vagy adtak át az egyházaknak, s ez a szám meredeken nőni fog. A felsőoktatásba való bekerülés megszigorítása, a létszám tervezett csökkentése is az elitképzésnek kedvez. Ez teljességgel ellentétes az európai trendekkel, melyek kinyitják az egyetemek kapuit, s csak később szelektálnak. Más kérdés, hogy nálunk mindez torz formában valósult meg. De azért nem kellene kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket is, megszüntetni a kétciklusú képzést, ahogy a kereszténydemokrata oktatási koncepció tervezi. Még szerencse, hogy ennek korlátot szabhat a józan ész, amit ebben az esetben a Fidesz képvisel, így van remény egy racionális kompromisszumra.

A társadalom kettészakadása mindettől függetlenül reális veszély. Aki élt Latin-Amerikában, tudja, milyen következményekkel járhat mindez. Ismeri azt a semmihez sem hasonlítható félelmet, amit a városokat körülölelő nyomornegyedek okoznak. Az arab világban lejátszódó drámai folyamatok is arra figyelmeztetnek, hogy a végletesen kettészakított társadalmak nem hosszú életűek. A reménytelen helyzetű embereket tömörítő gettótelepülések, a nyomornegyedek nálunk is szaporodnak. Ne legyenek illúzióink: ha ez így folytatódik, a robbanás előbb-utóbb bekövetkezik.

A szerző publicista