A másikhoz szövetségesei, az Egyesült Államok, Franciaország és Anglia tartoztak. „Németország a második világháború óta nem lazította meg ennyire azokat a horgonyokat, amelyek a nyugati szövetségesekhez kötik” – mondta Henry Kissinger. Akkor sem, amikor nem csatlakozott George Bush Irak elleni támadásához. Egyrészt, mert akkor a németek nem voltak egyedül, a franciák velük tartottak. Másrészt Bushnak nem volt ENSZ-felhatalmazása. Huszein ugyan gyilkolta saját népét (évente mintegy kétezer embert), de Irakból nem hangzott el az ellenzék részéről segélykérés. Líbia esetében más a helyzet. Volt ENSZ-mandátum, az ellenzék és több arab ország kérte a katonai beavatkozást. (A repülési tilalmat az Arab Liga is támogatta, csak a későbbi bombázást nem.) Mindez annál is inkább érthetetlenné teszi a német magatartást, mert azzal, hogy támogatják a Biztonsági Tanács határozatát, még nem kötelezték volna el magukat a fegyveres részvételre.

Így aztán a „szakmai hiba” (ami, mint Talleyrandtól tudjuk, a diplomáciában súlyosabb vétség, mint a bűn) a legenyhébb vád a Guido Westerwelle vezette német diplomácia ellen. A német sajtó – konzervatív és liberális egyaránt – elítéli a berlini magatartást. A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint nagy árat kell fizetni Németországnak azért, mert kilépett szövetségesei táborából: „megkérdőjelezi megbízhatóságát és felveti a kérdést, hogy a közös demokratikus értékek alapján áll-e”. A liberális Süddeutsche Zeitung azért hibáztatja a kormányt, mert nem sietett annak a népnek segítségére, amelyet Kadhafi így fenyegetett: „Faluról falura, háztól házig, szobáról szobára megyünk és kiirtjuk ezeket a patkányokat. Nincs kegyelem!” A legélesebb jelzőket a konzervatív Die Welt használta: „izolációba vezető önfejűség”, „nacionalista agybaj”, „stratégiai konfúzió”. Ezek után nem meglepő a külföldi sajtó reakciója. A LeMonde felveti a kérdést, hogy Németország visszatér-e a Hans-Dietrich Genscher-i „csekkfüzet”-politikához, amely a katonai részvételt pénzzel próbálja megváltani. Ugyanezt feltételezi a New York Times is, amikor úgy jellemzi a berlini politikát, hogy mások meghalnak, de a koporsójukat a németek fizetik.

Folyik a találgatás, hogy mi van a német magatartás hátterében. Sokan gondolják, hogy a berlini diplomácia reményei szerint az oroszok vagy kínaiak úgyis megvétózták volna a beavatkozás tervét, és akkor mindegy, hogyan szavaznak. Moszkva és Peking azonban nem tette meg ezt a szívességet a németeknek. Tartózkodtak. Mások Westerwelle külügyminiszter számlájára írják Németország elszigetelését. Azt is szemére vetik, hogy a tartózkodással végleg eljátszotta a német diplomácia évtizedes törekvését a BT állandó, tehát vétójoggal rendelkező tagságára. Kétségtelen, a liberális politikus számos hibát vétett már külügyminisztersége idején (a balpárt frakcióvezetője Gregor Gysi: „nem az eszéért szeretjük”). Westerwelle a most hétfőn megjelent Der Spiegelben is kijelenti, hogy „Kadhafi nak mennie kell”, de arról nem beszél, hogy ezt milyen módszerrel kell, lehet elérni. Másrészt ne felejtsük, hogy Németországban a végső külpolitikai döntés a kancellár kezében van. Övé a felelősség. Tehát Angela Merkelé.

A kancellár asszony gyengén kezdte a magyarázkodást. Szombaton, a párizsi csúcskonferencián kijelentette, hogy „a tartózkodás nem jelent semlegességet, és teljes mértékben, fenntartás nélkül támogatjuk az ENSZ-határozat céljait”. A logikus gondolkozásáról ismert fizikusnő feltehetően nem fogja bejegyezni emlékirataiba ezt az intellektuálisan nehezen értékelhető mondást. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a célt támogatja, de az eléréséhez szükséges eszközt nem fogadja el. Megfontolandó viszont, hogy ez az év Németországban a tartományi választások jegyében telik. A hét közül kettő megvolt. Hamburgban Merkel pártja súlyos vereséget szenvedett. Múlt vasárnap Szász-Anhaltban gyengébben szerepelt a korábbinál, de megőrizte vezető szerepét. Vasárnap két, az eddigieknél fontosabb tartományban (Baden-Württenberg, Rajna-Pfalz) választanak új kormányt. Ezekre való tekintettel tartózkodott volna a kancellár asszony a lí biai katonai beavatkozástól? Feltehetően ezért is. És ezzel elérkeztünk a napi politikán túlmutató, a német mentalitásban gyökerező lényeges szemponthoz.

A németek döntő többségében ma, hatvan évvel Hitler után is él a bűntudat, a szégyenérzet a nemzetiszocializmus rémtettei miatt. A társadalomban általánosan elterjedt egyfajta pacifista felfogás, hogy hasonló Németországban ne ismétlődhessen meg. „Ohne uns” – nélkülünk! Ez volt a jelszó, amikor dönteni kellett az ötvenes években Németország újrafelfegyverzéséről, a NATO-tagságról, majd később a közép-hatósugarú amerikai rakéták telepítéséről. Azt gondolom, ha a német alkotmány engedélyezné a népszavazást, mindegyik terv megbukott volna. Az első két kezdeményezést a kereszténydemokrata Konrad Adenauer, a harmadikat a szociáldemokrata Helmut Schmidt kancellár erőszakolta ki. Ma mindkettőt a „haza bölcsének” tekintik. De a mentalitás, hogy Németország ne vegyen részt háborús akciókban, maradt. A társadalomban is, a politikusokban is. Inkább nagyvonalúan megnyitják pénztárcájukat. Németország ma a harmadik helyen áll a fejlődésben elmaradt országok támogatói között. Ez nem az újgazdagok felvágása, hanem a szégyenletes nemzetimúlttal való szembenézés képessége, amelyre rajtuk kívül – beleértve bennünket is – egyetlen európai ország sem volt képes. Ez a belátás vezetett oda, hogy három generáción át pénzzel próbálták jóvátenni a jóvátehetetlent.

De az utóbbi években változni látszik az „ohne uns” felfogás. Erősödik a felismerés, hogy Európa legnagyobb gazdasági hatalma nem vonhatja ki magát a jelentősége által ráruházott felelősség alól. A németek –együtt a szövetségesekkel – katonákat küldtek Koszovóba és Afganisztánba. Igaz, ezeket szemforgatóan „békefenntartóknak”, a demokratikus rendszert felépítő „tanácsadóknak” nevezték. (A most lemondott védelmi miniszter, Zu Guttenberg volt az első felelős politikus, aki kimondta, hogy Afganisztánban bizony háború van, német katonai részvétellel.)

Változott a társadalmi felfogás is. Az új generációban, amely változatlanul tudatában van a múlt bűneinek, felülkerekedett a felismerés, hogy azok megismétlése ellen legjobban az emberi jogok tiszteletben tartásával lehet küzdeni. És ez nem zárja ki – mint most Líbia esetében sem – az erőszak alkalmazását sem. A társadalmi véleményváltozás jele, hogy egy a hét végén végzett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek ötvenhárom százaléka helyteleníti, és csak huszonhét százalék támogatja a kormánynak a BT-ben tanúsított tartózkodó magatartását.

A szerző újságíró