A legnagyobb minden bizonnyal – és erre miniszterelnökünk is kitért – a soha sehol nem volt kommunizmus felett aratott győzelem. Emellett elhomályosul a pákozdi, az isaszegi, és még ki tudja milyen csata fénye is.

Elmentünk megnézni az Országháza előtti ünnepséget, majd felmentünk a Várba. Feltűnő volt, hogy hiányzott 1848 szelleme. Láttam a nem létező vitézi rend tagjait, láttam (igaz, azt már a tévében) a betiltott –azaz szintén nincs – gárdát olyan alakzatban, amely szintén nem alakzat. Láttunkmég rengeteg zászlót, kokárdát és rengeteg népművészeti tárgyat, díszeket – címerrel ékesítve. Na, nem az ünnephez méltó Kossuth-címerrel, hanem a koronás királyi címerrel, melyet Kossuth és a márciusi ifjak az elsők között vetettek el. Jól körülnéztem! Kossuth-címert egyet sem láttam az ünnep alatt! Csak megjegyzem, hogy 1956-ban a méltán gyűlölt Rákosi-féle címer helyett az akkori ifjúság is –a szabadság és magyarságuk jeléül – a Kossuth-címert választotta.

Kimentem Kossuth Lajos síremlékéhez is a Kerepesi úti temetőbe. Láttam, hogy az ’56-os síroknál is ünnepség volt, de legalábbis zászló- és pántlikadíszben ragyogott az emlékhely. Kossuth Lajos síremléke viszont nem érdemelt egyetlen ünneplő bizottságot sem, sem a kormány, sem az ellenzék politikusaitól. Ha egy gimnázium diákjai nem helyezik el felpántlikázott koszorúikat, az oly lelkesedéssel (?) ünnepelt szabadságharc vezérének síremléke bizony egy szál virág, egy jó szó és megemlékezés nélkül maradt volna.

Azon a napon kicsit szégyelltem magam magyarként.

Salga István Budapest