Nem látom az ehhez szükséges nagyvonalú gesztusokat, és ami még szomorúbb, nem látom azokat a világos alapelveket, amelyek mentén az egység valóban kialakítható. A leendő szöveg körüli vitát a jogászok uralják, és a laikus számára nyilvánvaló, hogy egészen apró részletek, szavak, nyelvtani szerkezetek is lehetnek majd súlyos értelmezési ütközések alanyai. Az emberi képességek fontos eleme, hogy komplex szabályokat, jogrendet képes alkotni, és az különösen, hogy általában még a jogban járatlan ember is engedelmeskedik ezeknek a szabályoknak. Nem szeretnék az alkotmányjogászok ügyeibe avatkozni, maradok a kaptafámnál, ami az emberi természet, de van néhány megjegyzésem.

Az ember különleges evolúciós öröksége, amely több millió éve élteti és a bolygó legsikeresebb fajává tette, az a közösségekből álló társadalom szervezésének képessége. A legújabb kutatások szerint ennek alapja különös módon a párkapcsolat. Az ember a tartós párkapcsolat kialakításának képességével elkülönül emberszabású majomtársaitól, ez az alapja annak, hogy közösségeiben nemcsak az anya, hanem az apa rokonságát is képes számon tartani. Az állatoknál általában csak az anya ismert, ezért képtelenek a komplex társadalmak létrehozására.

Egy ember szabadon mozoghat az anyai és apai rokonsági csoportjai alkotta egységekben, azaz egészen különböző szokású, kultúrájú, esetleg különböző nyelvű közösségekben, amelyekben a genetikai rokonság tulajdonképpen meglehetősen alacsony. A genetikai rokonságot a „kulturális rokonság”, a sógor, koma, stb. formái váltották fel, és egészen különleges képeséggel tudjuk valakinek a hozzánk való rokoni viszonyát meghatározni a vérségi kapcsolatoktól függetlenül, például: egy hölgy a másod-unokatestvérem elvált férje sógornőjének a lánya.

Ez egy pontos meghatározás, de nélkülöz bármiféle genetikai kapcsolatot. Az emberi fejlődés során a kulturális rokonok találmánya leginkább a különböző szövetségek kialakítását segítette, mert pontosan meghatározta a „rokonok” körét, akik ugye eleve szövetségesek. Rokonok között mérséklődött az agresszió és lehetővé vált többszintű, fészkesen szervezett társadalmak kialakítása. Ez a nagy összetartó erő. Különös ez a képességünk, hogy szociálisan elfogadunk tőlünk sok mindenben különböző személyeket is, ha azokat valamilyen távoli kulturális rokonsági szál alapján hozzánk tartozónak érezzük. Már az ősi kultúrákban is működött ez a fajta befogadóképesség, és működik ma is, noha ma sokan helyettesítik a rokonsági szálat valamilyen fontos kulturális jellemzővel, nyelvvel, vallási vagy ideológiai hiedelemmel, ami szintén jól működik akkor, ha összekötő kapocs helyett nem kizáró tényezőnek tekintik.

Magyarul beszélünk, ez ma a kulturális rokonság legfontosabb szála, de magyarságunk sokféle különböző közösséget, csoportot egyesít, és nem szabad ezek között válogatni vallási, ideológiai vagy gazdasági alapon. Mert ha válogatunk, ha bizonyos jegyek alapján egyeseket kizárunk a kulturális rokonságból, akkor összetartás helyett szétromboljuk a magasabb közösséget. Ilyen csalafintaságokra alkalmas fogalom a nemzet fogalma, amely ugyan lehetne a magukat magyarnak valló, magyarul beszélők kulturális rokonsága, de jól ismert a politikában, hogy hányféleképpen csűrik- csavarják ezt a fogalmat alantas politikai érdekek.

Fontos alapelv kéne legyen tehát az, hogy a kulturális rokonság különbözőségeket egyesít, tolerál, integrál, és csakis ebben van az ereje. Az ember hihetetlen mértékű versenyelőnye az állatokkal szemben éppen a csoportjai különbözőségére vezethető vissza. Az állati élet homogén csoportokat hoz létre, az emberi kultúrák különbözőek, sőt egy adott kultúrán belül is különböző felfogású, szakértelmű alcsoportok jönnek létre, ami azt jelenti, hogy a heterogén társadalom sokkal többféle környezetben, sokkal többféle környezeti kihívásnak képes megfelelni, mint a homogén.

Ha közös alapelveket szemlélünk, az alkotmányozás ilyen alkalom, a fentiek miatt a fontos elvek közül legelső lehetne a közösség védelme. A közösség manapság sokféle szinten jelenik meg, közösség lehet egy család, egy munkahely, egy szervezet, egy klub, egy falu, egy párt, de közösség lehet két egymást segítő, egymást szerető ember is. Az alkotmánynak tehát biztosítania kellene a közösségek elsőbbségét más érdekekkel szemben, anélkül, hogy előre kikötné, milyen csoportokat fogad el közösségnek, hiszen azt látjuk, hogy a közösség típusai gyorsan változnak.

Helyes, ha a család védelmét az alkotmányban rögzítik, de a család csak az egyik a sokféle hasznos közösségből, és maga is többféle lehet. Más közösségek is fontosak, és ez hiányzik a tervezetekből. A rendszerváltás előtt például voltak olyan munkaközösségek, amelyeket ugyan erőszakkal alakítottak ki annak idején, de idővel valódi közösségként kezdtek működni, nemcsak állandó munkát, hanem védelmet, közösségi tereket, közösségi célokat hoztak létre. Úgy hívták őket, hogy termelőszövetkezet. Ezeket a rendszerváltás után nagy igyekezettel szétverték. Közösségellenes cselekedet volt. Most nincsenek se értékesítő, se fogyasztási, se termelő szövetkezetek. A szövetkezés támogatása, védelme eltűnt a politika szótárából.

A mezőgazdaságból élők ki vannak szolgáltatva a tőke behatolásának, a multik sokszor kárhoztatott befolyásának. Nem védi őket az alkotmány, pedig védhetné a szövetkezési közösségeik támogatásával. Ha én alkotmányoznék, akkor az egyének hasznára együttműködő közösségek valamiféle védelmet élveznének a társadalmi konfliktusokban, természetesen bizonyos határok között.

A közösségek védelme fontos elv lehetne, de sohasem mehet olyan végletekbe, hogy valamilyen közösségi formáció bármely szerveződési szintenmint diktatúra jelenjen meg, és megszüntesse az egyéni szabadságot. Ennek is megvan a jól felfogható oka. A társadalmi fejlődés során a korai társadalmak nem voltak túlságosan nagyok, és nem származott helyrehozhatatlan kár abból, ha némelyikük a közösség vélt védelme érdekében teljesen elfojtotta az egyéni kezdeményezőképességet, az egyéni szabadságot. Lassan is fejlődtek.

Nagyon szépen igazolható, hogy az új felfedezések, eszközök, módszerek csak nagyobb létszámú, szabadabb társadalmakban képesek elterjedni és megmaradni. A kisebbekben nincs elég követő, másoló, az újításokat gyakran egyszerűen elfelejtik vagy elfojtják. A modern kornak az a nagy felismerése, hogy a társadalom életképességét növeli, fejlődését hihetetlen mértékben meggyorsítja, ha a közösségek védelme mellett szabaddá válik az egyén. Szabad lesz gondolkodását, hitét, kommunikációját, információszerzését, mozgását illetően. Ha ez megvalósul, a társadalomban hihetetlen alkotó potenciál jelenik meg, az újítók nemcsak követőkre találnak, de egymást is elérik, és újításaik kölcsönhatásaival felgyorsítják a fejlődést.

Egyéni szabadság nélkül a társadalom megmerevedik. A szabadon mozgó, kevéssé korlátozott egyének jelenléte növeli a társadalom variabilitását, sokszínűségét, megsokszorozza a kihívásokra adható válaszok lehetőségeit. Lehet, hogy valami különös hóbortnak tűnik egy adott pillanatban, de később kiderül, hogy fontos invenció kiindulási pontja volt. A tudomány, a technika története számtalan ilyen példával szolgál.

A globalizálódó világban az egyén jelentőségét néha túlhangsúlyozzák ésmegfeledkeznek a közösségek szerepéről. Az egyén korlátlan szabadsága felbontja a közösségeket, leépíti az együttműködést, a szolidaritást és végső fokon a társadalom degradálásához vezet. A közösségek abszolutizálása befagyasztja az egyéni invenciót és megmerevíti a társadalmat. Minden társadalom sorsa, haladási sebessége attól függ, hogy hogyan képes e két tendencia arany középútját meglelni, ez lenne a politika dolga.

Ha már alkotmányozunk, olyan alkotmányra van szükség, amely a közösségek és az egyén viszonyának finom egyensúlyát megalapozza, erről kéne vitatkozni, nem csak a jogi mechanizmusok várható hatásain, azok is fontosak, de a legelső az alapelvek tisztázása. Sok minden következik ugyanis bizonyos alapelvekből. Ha felismerjük az ember közösségi természetét, akkor elfogadjuk az egyének azon jogát is, hogy a magasabb szerveződési szintű közösségtől minimális lakóhelyet, legalább egy szobát, és életük fenntartásához szükséges élelmet kapjanak, hiszen a modern technológiák bőséggel ontják a javakat, és csak az elosztási rendszer szorít abból ki egyeseket vagy egész rétegeket. A minimális megélhetés biztosítása fejében a közösség természetesen elvárhatja a tanulási és munkakészséget. A közösséghez való tartozás nemcsak jogokkal, de kötelességekkel is jár, ez így volt mindig.

A mostani szabadabbnak tűnő világban sem az a szabadság csúcsa, hogy lehet a köztereken aludni, hanem talán az, hogy szabad olyan keveset dolgoznom, amiért csak egy szoba és napi egyszeri meleg étel jár. A közösség tagja kulturális szocializációval lesz az ember, és jár neki ez a szocializáció is, aminek a létrehozása adott esetben állami feladat, ami költségekkel jár. A rendszerváltáskor hebehurgyán megszüntetett munkahelyek a hátrányos helyzetű rétegektől nemcsak a munkalehetőséget vonták el, hanem megszüntették a gyerekeik megfelelő szocializációjához szükséges feltételeket is, már látszanak ennek a szörnyű következményei.

Az ország egyik fele bőszen alkotmányoz, a másik meg kimaradni igyekszik. Akinél a hatalom van, annak kéne nagyvonalúnak lenni, mert különben nem lesz meg a valódi elfogadáshoz szükséges többség. Gyermeteg dolog azt képzelni, hogy az alkotmányt örök időkre be lehet betonozni, jómagam már hármat megéltem. Akinél a hatalom lesz, az fogja eldönteni, mit tart meg és mit nem. Sokkal bölcsebb lenne úgy kialakítani most, az erő pozíciójából, hogy a többség szívesen elfogadja és később is megtartsa.

Alkotmánymódosítás, 1990