Igaz, nem kétharmados törvényben, mert 2008-ban a Fidesz megtagadta egy ilyen rendelkezés támogatását. Kérdés: érdemes-e a most érvényes szabályozást az az újjal felváltani? Hasonlítsuk össze a kettőt!

Feltűnő különbség a kétféle szabályozás között, hogy az új az államadósság GDP-hez mért nagyságát korlátozná, mégpedig 50 százalékban, míg a régi az adósság reálértékének növekedését tiltja. Ha a GDP (forintban számolva) az inflációt meghaladó mértékben növekszik (ami mindannyiunk reménye), akkor az új szabály szerint az államadósság is nőhetne az inflációnál gyorsabban, tehát reálértékben. Vagyis: az új szabályozás e tekintetben lazább a réginél.

Az illetékesek azt is hangsúlyozzák, hogy az 50 százalékos korlátot nemhogy ebben, de még a következő parlamenti ciklusban sem lehet még érvényesíteni, hiszen ma az államadósság értéke megközelíti a GDP 80 százalékát. Az addig rendelkezésre álló hét év alatt ennek az arányszámnak kellene fokozatosan 50 százalék alá kell kerülnie. Tegyük hozzá: erre a jelenlegi és folyamatosan alkalmazható szabály is módot ad, az új viszont még jó néhány évig nem is alkalmazható.

Még lényegesebb az a látszólag csupán technikai eltérés, hogy a régi szabály (csak) a költségvetés tervezésénél és végrehajtásánál írja elő annak a követelménynek a szem előtt tartását, hogy az adósság reálértékben nem növekedhet. Ezzel szemben az új szabály közvetlenül is korlátozza az állam hitel felvételét. Ugyanis az alkotmánytervezet szerint „a Kormány az állam nevében nem vehet fel olyan kölcsönt (…), amely azt eredményezné, hogy az államadósság szintje meghaladja” az előre meghatározott mértéket.

A régi szabályozásnak ezzel szemben két fontos előnye van. Egyfelől, a tervezés részben a tárgyév helyett az annál kettővel későbbi évet célozhatja meg. Ezen a ponton a szabályozást nem könnyű átlátni, valóban – részben emiatt támadta azt a Fidesz a 2008-as parlamenti vitában. De a könnyű átláthatóság a jó szabályozásnak nem egyedüli szempontja,. A három évre előre tervezés azokat a „külsőnek” nevezett kiadási és bevételi tételeket érinti, amelyek módozatait, mértékeit a törvények jó előre rögzítik, és amelyeket így már a kormányzat nem befolyásolhat, csak a magángazdasági vagy demográfiai folyamatok. Ezeket a „külső” tételeket bizony jobb is előre rögzíteni, hogy a rövidebb időtávú, nagyobb mozgásszabadságot igénylő „belső” tételek tervezését hozzájuk lehessen illeszteni. És ennél is fontosabb, hogy a három évre előre tervezéskor még nem ismerhetjük a konjunktúra várható alakulását. Tehát nem tudhatjuk például, hogy majd erős fellendülés növeli az adóbevételeket és csökkenti a szociális kiadásokat, vagy a növekedés megtorpanása fog ezekkel ellentétes hatásokat kiváltani.

A tervezés csakis átlagos konjunktúraalakulást feltételezve történhet, és ha azután minden nagyon jól megy, akkor a tervezettnél kisebb, ha minden nagyon rosszul megy, akkor a tervezettnél nagyobb lesz a hiány és ezzel az államadósság. És persze a deficit alakulása automatikusan stabilizáló tényezőként hat: a túllendülő konjunktúra csökkenő deficitje (viszonylag kisebb állami költekezése) fékezőleg hat, a dekonjunktúra növekvő deficitje pedig gyorsítólag. Ezt az automatizmust az új szabályozás parlamenti döntésekkel kívánja helyettesíteni. Ha romló konjunktúrát várnak, akkor növelhető az előre meghatározott deficit, szabadabban költekezhet a kormány (úgyhogy választási években „célszerű” lesz romló konjunktúrát várni). A másik oldalt pedig egyszerűen elfelejtik. A túllendülő konjunktúrát egyáltalán nem fékeznék a deficit csökkentésével, egyáltalán nem használnák ki (!) a deficit csökkentésére. Ezt nehéz megérteni!

A régi szabályozás másik fontos előnye abból fakad, hogy az állami költekezést tartja kordában, más szóval nem közvetlenül az államadósságot (a hitelfelvételt) korlátozza, ezt ugyanis a gyakorlatban nemigen lehet ésszerűen megvalósítani. Létezik ilyen adósságkorlát például az USA-ban, és az emelése néha konfliktust okoz a Fehér Ház és a Kongresszus között. Ez például 1995-ben és 1996-ban a szövetségi kormányzat működésének részleges leállításához is elvezetett. A késedelmes kifizetések nálunk széles körben elterjedt „kultúrája” a mi kormányaink részéről más reagálást valószínűsít arra a helyzetre, amikor az államadósság megközelíti az alkotmányos plafont: ilyenkor erős kísértés lenne különféle állami kifi zetések halogatására. Vegyük észre: így növelhetők az állam tartozásai anélkül, hogy a statisztikai „államadósság” növekednék. Úgy gondolom, nem szerencsés elindulni az effajta trükközést ígérő rendszer irányába. Már csak azért sem, mert az állam fizetési késedelmeiről a hitelezők is értesülnének, és ezzel a kincstár által nekik fizetendő kamatok is növekednének. Ilyen problémákkal az USA is szembe szokta találni magát.

Talán mi is megengedhetnénk magunknak ilyesmit, ha a mi kincstárunk is olyan alacsony kamatokat fizetne,mint az Egyesült Államoké. De erről sajnos szó sincs. Mégiscsak jobb lenne a 2008-ban bevezetett jobb és rugalmasabb rendszert megtartani.

A szerző közgazdász