Azt az autonóm színházat, mely beleveti a nézőt az életünk és világunk nagy dilemmáival való személyes küzdelembe, s így emeli meg az ő emberi és polgári önállóságát. Az autoriter hatalom azt a színházat szereti, amely a nézőnek vagy megmond mindent, vagy nem mond neki semmit. Az előző módon „mutat irányt”, „ad reményt”, „kelt optimizmust”, az utóbbi módon „szórakoztat”. Ezt hívják manapság „igényesen szórakoztató népszínháznak”. Ezt szerették a Kádár-korszakban, ezt szeretik most, ezek szaporodnak a magyar vidéken. Ilyenné kívánja tenni Blaskó Balázs, az új fideszes többség új igazgatója „száznyolcvan fokos fordulattal” az egri színházat is, amely az elmúlt tíz évben komoly tényezővé nőtte ki magát a magyar színházművészetben.

A sokadik hasonló történet után ebbe már talán bele is fásulnék, ha nem nevezné az igazgató ebben a „népszínházi” szellemben Páskándi Vendégségét és Sütő Káin és Ábeljét „iránymutató” műnek (a Mária főhadnagy társaságában). Ezek a drámák azért túl nagyok és fontosak ahhoz, hogy csak úgy hagyjuk őket leiránymutatózni.

A protestáns zeneirodalom legnagyobb alkotásának, aMáté passiónak a végén, Jézus halála után az utolsó és legnagyobb meditatív szólóária súlyos basszusa tíz percen át monomániásan ismételgeti: Ich will Jesum selbst begraben. Én magam akarom Jézust eltemetni. Bach ezzel az „iránymutatással” küldte haza a Tamás-templomból Lipcse polgárait, hogy visszhangozzon bennük: én magam akarom Jézust eltemetni, én magam akarok életének és halálának értelmével szembenézni.

„A katolikus egyház mérget kevert nektek, mert félremagyarázta Jézus szavait, feltámadásról beszélt,mintha Jézus nem ember lenne, nem közülünk való lenne. Így elvette tőlünk az egyetlen reményt a krisztusi élethez, minden ember jogát a krisztusi élethez, aki olyan ember volt mint én, vagy te, vagy bárki más.” Mondja ezt Páskándi darabjában Dávid Ferenc, aki azt kéri Blandratatól, mielőtt a halálba hurcolnák: „Engedd meg, hogy befejezzük Isten egyetlen zsoltárát: a hallgatást. Socino! Énekeljük el a csendet!” És így hagyják a nézőt magára a tisztesség, az árulás és a túlélés parancsának torokszorító dilemmáival föloldozatlanul a csendben. Ha ezt a csendet a nézőnek „irányt mutatva” kitöltik, Blandratát befeketítik, Dávidot kifehérítik, s köztük ott hagyják Socinot szürkén – akkor megölik az utolsó félszázad egyik legnagyobb magyar drámáját.

Miután Sütő András drámatrilógiájának első két darabjában mindenféle hasznos iránymutatással és egyházi haraggal dacolva, megvesztegethetetlen művészi autonómiával súlyosan „sértette” Luthert és Kálvint, az erdélyi magyarság megtartásában döntő szerepet játszó protestantizmus alapító atyáit, a harmadik darabban Káin igazságát Ábelé mellé emelve vitába szállt az egész keresztény-zsidó értékrenddel. A vívódás mentális és érzelmi terheit vállaló, érett, felnőtt embereknek való darab ez, olyanoknak, akik az igazság paradoxialitásával és megosztottságával együtt tudnak élni. Amit ebből szájba lehet rágni, azt ki is kell köpni.

Tudjuk, sok nagy drámát aláztak már meg a világ színpadain, de azért ezekkel sosem lehet biztosra menni. Mindig előfordulhat, hogy a mű ereje elsöpri az iránymutató szándékokat.

Figyeljünk, aggódjunk, reménykedjünk.