A mindenki számára nyilvánvaló tények („csak az nem tudja, aki nem akarja”) fejtegetése hosszú időt és sok-sok papírt vett igénybe, mindössze az az eszmei vonulat sikkadt el majdnem, amiért Fischer Ádám annak idején megszólalt. Nagy csábításnak engednénk, ha elkezdenénk akár Fischer Ádám, akár zenei-politikai ellenlábasai motívumait firtatni (ahogy Kocsis Zoltán tette egy német lapnak adott interjúban), erre semmi szükség nincs. Azt a tényt ugyanis nem befolyásolja sem jellem, sem szakmai-emberi vezérlőerő vagy történelmi tudás, pontosság-pontatlanság, hogy Magyarországon vannak, lehetnek „egyenlőbbek” a Fidesz soraiban, akik nemcsak léteznek, hanem harsogva fröcskölhetnek – látszólagos következmények nélkül. S a karmester úr ezt tette szóvá, ennek adott hangot két írásában is.

Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy melyik nyugat-európai politikus milyen ideológiával bélelte bársonyszékét negyven vagy akár hatvan évvel ezelőtt, s kiket alkalmazott tanácsadóként. Országunkat ma ez semmilyen szempontból nem érinti, mint ahogy – sajnálatos módon – az sem, hogy a sokat emlegetett Daniel Cohn-Bendit mit gondol vagy mond az itt zajló belpolitikai folyamatokról.

A kormányzati törekvéseket, az önkéntes, EU-n belüli izolációnkat, a szárba szökkenő diktatúra magabiztos dilettantizmusát szemlélve a pesszimistaként számon tartott Ady szavai ma vad optimizmusnak ható kamaszábrándok: „Ez a ricsaj majd dallá simul át, / Addig halottan avagy éberen / Pihenjen a szent láz s az értelem, / Míg eltünnek a mai figurák. Magyar leszek majd, hogyha akarom, / Ha nem sutáké lesz itt a világ…”

A mai figurák – úgy fest – sokára fognak eltűnni, mi több, örökkévalóságra rendezkednek be. Az mindenesetre nem csak az ő sutaságukra vall, hogy annak a gesztusnak, amelyet Schiff András tett, kevesen látják a valódi jelentőségét. Mint ahogy annak súlyát sem ismerik és ismerték föl hét évtizeden keresztül a politikai élet és a sajtó megszólalói, kompetens személyei, hogy a legnagyobb magyar elmék, művészek, alkotók, tudósok hatalmas arányban másutt élnek és éltek. Pontosabban: lehet, hogy fölismerik, de azért egyetlen „aktuális” kormány sem tett lépéseket, lépésnek látszó gesztusokat, hogy visszaszerezze elvesztegetett szellemi (s ezzel együtt erkölcsi) tőkéjét. Az alázatnak, a felelősség felismerésének a szikrája sem fedezhető fel cselekedeteikben – mint ahogyan a saját országukról való hosszú távú gondolkodásé sem.

Magyarként említett Nobel-díjasaink – noha életük hazánkban kezdődött – kivétel nélkül tőlünk nyugatabbra éltek és élnek. Az egyetlen, aki Magyarországról utazott a díjátadóra, Szent-Györgyi Albert volt, de ő is elhagyta az országot 1947-ben. Kertész Imre Nobel-díjas író Berlinben él, Oláh György Nobel-díjas kémikus az Egyesült Államokban. Vásárhelyi Győző Victor Vasarelyként halt meg Párizsban. Solti György karmestert Sir George Solti néven ismerte a világ – Franciaországban bekövetkezett haláláig. Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr ’56-ban futott Amerikáig. Schiff András zongoraművész Firenzében él. Az első Agy Díj három magyar díjazottja közül egyedül Freund Tamás él idehaza, Buzsáki György az USA-ban, Somogyi Péter Nagy-Britanniában –igaz, ők „csak” agykutatók, akik a legnagyobb nemzetközi elismerést a múlt héten vehették át. A súlyos, potenciális kétharmad tehát másutt van.

Földes Hilda Budapest

Marabu rajza