Ebből megtudhatjuk, hogy „mi magyarok, a nyugat-európai nem posztszocialista országok átlagához viszonyítva kevéssé tartjuk fontosnak a civil és politikai szabadságjogokat, kisebb mértékű az aktív politikai szerepvállalásunk, kevéssé toleráljuk a másságot, értékszerkezetünkben kisebb szerepet játszanak az önmegvalósítási értékek, kevéssé bízunk másokban.” –De hisz ezek ismerős vonások, mert hiszen régidőktől halljuk, hogy a magyarok nem csak rebellisek, az aranyszabadságért lázadók, hanem legalább annyira szolgalelkűek, meghunyászkodók, hajlamosak a viszálykodásra, pártoskodásokra, nem fogadták meg királyuk Szent István intelmeit a vendégek és jövevények befogadásáról stb. Új azonban e minősítésben mindezek összegzése, miszerint „a magyar értékszerkezet bizonyos mértékig a nyugati kultúrkör szélén, az ortodox kultúrához közel helyezkedik el”. Ettől azért egy kicsit elszomorodtam.

Eddig ugyanis azt hallottuk, hogy a magyarok a kereszténység nyugati ágához tartoznak, és ilyenkor mindig egy kicsit kihúztuk magunkat, s rugalmasabban lépdeltünk. Az igaz, hogy a magyarok országa Európa gazdag magországaihoz képest mindig a keleti peremen volt, s a nyugati krónikák a honfoglalástól kezdve napjainkig sorolták ronda tulajdonságainkat – amelyekre, jobb híján, néha büszkék voltunk, néha elkeseredtünk. De azért a nyugati kultúra körében hittük magunkat. Most pedig, noha a térképabroszon az ország egy tapodtat se mozdult, egyazon tények más értelmezése során azok közé a szerencsétlen, még tőlünk is keletebbre fekvő ortodoxok közé kerültünk, akik – a közhelyszerű hiedelmek szerint – a Londontól az Urálig húzódó kulturális lejtőn még nálunk is lejjebb helyezkednek el.

Azt olvasom továbbá, hogy „Magyarországon a jövedelmek egyenlőtlensége a többi európai országhoz képest sem túl nagy, sem túl kicsi. Ugyanakkor a magyarok stabilan, a többi országhoz képest lényegesen magasabb arányban értenek egyet azzal, hogy Magyarországon »túl nagyok« a jövedelmi egyenlőtlenségek”. Röviden: a magyarok nem képesek belátni a növekvő egyenlőtlenség pozitív szerepét, s nem átallnak valamiféle igazságosságra hivatkozni. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy mivel az utóbbi évtizedekben a világ tehetős országaiban is elképesztő tempóban növekszik a társadalmi egyenlőtlenség, az nem sokat mond az igazságosság felfogásáról, ha mi is tartjuk ezt a tempót. Legalább ezt tartjuk. – S persze, nem a tempóval baj –olvasom –, hanem a magyar mentalitást torzító, az értelmiségiek hatására fertőző igazságossági képzetek miatt. S itt találva éreztem magam. Lássuk!

„Márpedig Magyarországon az elmúlt évtizedekben szép számmal láthattunk példákat arra, ahogy az elit – részben saját ideo lógiai beállítottsága miatt, részben azért, mert látta, hogy erre van kereslet –az ún. társadalmi igazságossági paradigma erőltetésével maga is táplálta azt a szocializmusban már elkezdett tendenciát, miszerint egyre többen az egyéni sors iránti felelősség normáját az állammal szemben megfogalmazott igények normájára cserélték.” Ha ugyan szép számmal példát erre nem is láttam, mert Magyarországon az egyenlőtlenségek növekedésének még a fékezését se vállalták, és most se igen vállalják a politikai pártok. Néhány értelmiségi azonban kétségtelenül arra vetemedett, hogy a szegénységellenes és az egyenlőségben még értéket látó jóléti államot a piaci evangelisták ellenére is vonzónak tekintse. Hogy ez az „igazságossági paradigma” erőltetése lett volna?

A paradigma szót tegyük itt félre, de azt ne, hogy nem a „szocializmus”, hanem már Platón és Arisztotelész óta az igazságosság fogalma politikai kulcsfogalom, amelynek örökkön változó, és összetett tartalma mindig a politika intéző körein, azaz az államon kérhető és kérendő számon. És épp ezért emlékezünk e klaszszikus gondolkodókra. Ha pedig a politikai szabadság, vagy aktivitás kerül szóba, ne feledjük már el, hogy ezek megnyilvánulásához nélkülözhetetlen, hogy az állam polgáraiban valamennyire mocorogjon a társadalmi igazságosság érzése. S miért tűnne erőltetésnek hazánkban a társadalmi igazságosság számonkérése akár most is, amikor az alacsony keresetűekkel, munkanélküliekkel, rokkantnyugdíjasokkal, szociális segélyen tengődőkkel húzatja össze a kormány a nadrágszíjat?

Félreértés ne essék, hisz az olvasott számokban, s megszemlélt diagramok korrektségében nem kételkedem – csak egy kicsit az értelmezésükben. És zavar a megkérdezettek, vagy magyar állampolgárok helyett írt magyarok főnév, mivel ezen sokan a mára divatossá lett etnikai nemzetfelfogás zavaros árjában valami genetikai, vérségi közösséget értenek. Biztos nem a Tárki szerzői – de manapság egyre többször hallani a magyar szellemiség, a magyar mentalitás, a magyar hitvallás, és hasonló, öblösen hangzó fordulatokat. Ha persze a magyarok szón a magyarországi társadalmat értjük, az már elemzésre alkalmatos, csak hát ekkor a hitről, mentalitásról, s hasonlókról egyértelműen semmit nem mondhatunk. Kétségtelen ugyanis, hogy az angolnak mondott humor más, mint amit pesti viccnek nevezünk, csak éppen a különbség mögöttes társadalmi magyarázata nem világos. Minden társadalom tagolt, s történetileg alapozott, kulturálisan feltáruló érzelmi, indulati megnyilvánulásai sokszínűek – s politikai helyzettől függően igen ellentmondásosak. Jobb elkerülni az ilyesmivel kapcsolatban a komolykodó, sokszor kenetteljes általánosításokat. Stilárisan, ha nemzeti jellemről, hitről, szellemiségről van szó, ajánlatos inkább az önirónia.

Főként kerülendő a mélyenszántónak tetsző tudományoskodás, az, ha a magyarról, mint olyanról – vagy bármelyik népről –fogalmazunk általános kijelentéseket, nem ritkán önkényes történelmi íveket vázolva. Ilyen például az önostorozó „jobbágy tempó”, vagy a „paraszti sunyítás” emlegetése a mai magyarországi társadalom jellemzésére, mint valamiféle magunkkal hurcolt történelmi örökségről szóló értekezés, egyben ítélkezés a választó népesség felett, amely „azokat” juttatta hatalomba.

De épp így kerülendők a társadalom mérvadó elitjei által saját magukról, esetünkben a magyar nemességnek általában tulajdonított vonásokról propagált hangzatos közhelyek az úgynevezett nemzeti karaktervonásokról. Az önostorozáshoz képest csak a másik rossz véglet a melldüllesztés, büszkélkedés, amelynek manapság egyre inkább tanúi lehetünk. Már csak azért is szólni kell erről, mert a nálunk is dívó identitáspolitika túlhabzásai épp az efféle, nem éppen megalapozott fordulatokra építenek. A maga zsidó származását – igaz, baloldali volt és liberális – mindig természetesen vállaló, tavaly elhunyt Tony Judt írta: „Mindig gyanús volt, és maradt nekem az identitáspolitika minden formája – különösen a zsidó.” Nekem pedig különösen a magyar, amikor identitáspolitikai hevülettel magyar jellemről, magyar hitről, magyar szellemiségről szónokol bárki – lehet, hogy akaratlan, de konok kártevéssel.