Napjainkban annak lehetünk tanúi, miként alkalmazzák Szun-ce eszméit Afrikában, ahol Kína fő céljai: az energiaforrások és az ásványkincsek biztosítása a gyors gazdasági növekedéshez, betörés új piacokra, Tajvan befolyásának csökkentése a kontinensen, kibontakozó világhatalmi tekintélyének megszilárdítása s az Afrika számára meghatározott exportkvóták megszerzése. (Ez utóbbira jó példa a délafrikai és nigériai textilipar bekebelezése. A világ minden tájára exportálnak innen textiltermékeket, ezt afrikai exportként tartják számon, ám valójában kínai.)

Kína úgy próbálja mindkét fél számára hasznot hozó együttműködésként feltüntetni mai üzleteit, hogy a Nyugatot kizsákmányolónak állítja be, mondván, a nyugatiak továbbra is rabságban tartják Afrikát az egyenlőtlen kereskedelemmel, a tőkepiacokhoz való hozzáférésük megakadályozásával, segélyfüggőséggel, pénzügyi és gazdasági liberalizációval, költségvetési megszorításokkal, a bénító államadósság, a politikai zűrzavar előidézésével és katonai beavatkozással. Arról hallgatnak, hogy Kína növekvő afrikai jelenléte lehetőségek mellett kockázatokat is hordoz. Elősegítheti olyan helyzetek kialakulását, amelynek a kínaiak csak nyertesei, partnereik csak vesztesei lehetnek. A kőolajat kivéve Afrika kereskedelmi mérlege Kínával negatív. Ráadásul Afrika Kínába irányuló kivitele még kevésbé technológiaintenzív, mint a világ más részeire irányuló exportja. A feldolgozatlan áruk afrikai exportjának több mint 80 százalékát Kína vásárolja fel. Ugyanakkor az olcsó kínai importáru megdöbbentően gyenge minőségű.

Az Afrikába irányuló közvetlen kínai beruházások szintje stagnál. Ezekhez a befektetésekhez konceszsziós kölcsönök kapcsolódnak, és gyakori a kettős számlázás: ugyanazok a befektetések rendre feltűnnek mind a segélyek, mind a beruházási kölcsönök folyósításakor. Félő, hogy a Kína nyújtotta koncessziós kölcsönök miatt Afrika jövőbeni adósságterhei növekednek. És azok a számok, amelyeket Kína nyilvánosságra hoz, nem mondanak semmit, ugyanis a kontinensre áramló kínai pénz legnagyobb forrása még mindig az afrikai diaszpóra. Valójában Dél-Afrikából és nem Kínából hajtják végre a legnagyobb befektetéseket az afrikai országokban.

Kína alapelvei, „a belügyekbe való be nem avatkozás”, valamint „az üzlet és a politika szétválasztása” – zene az afrikai vezetők füleinek. Ez az attitűd elődeik legrosszabb örökségét idézi. Azt, amelylyel annak idején elkötelezték magukat a Nyugat feltörekvő imperialista hatalmai mellett, egyben leállították a hazai ipar fejlődését, és az importált európa iparcikkekért cserébe saját alattvalóik exportálták rabszolgának. Most pedig kínai munkaerőt visznek egy olyan kontinensre, amely bővelkedik jó erőben lévő munkásokban.

Egy évtized alatt több kínai települt át Afrikába, mint ahány európai él összesen a kontinensen a több évszázados európai gyarmati és neokoloniális uralom után. A kínaiak szörnyű körülmények között dolgoztatják afrikai alkalmazottaikat. Zambiában megtörtént, hogy egy kínai menedzser helyi munkásokat lőtt agyon. Kína megszerezte az ellenőrzést az afrikai helyi ipar jelentős része felett, s ezáltal megkaparintotta az exportkvótájukat. Elképzelhető, hogy a kínai ipar gyártóbázisának tekinti majd Afrikát, a maguk által kiépített infrastruktúrával, valamint az általa exportált munkáshadakkal.

A kínai vezetők elfeledik azonban, hogy az afrikaiak ugyan gyakorta saját maguk legnagyobb ellenségei, de végül felülkerekednek ellenségeiken. A rabszolgakereskedők és rabszolgatartók leszármazottainak az Egyesült Államokban most fekete bőrű elnökük van. Afrika gyarmatosítóit mind legyőzték és kiebrudalták. Hasonló sors vár a kínaiakra is Afrikában, hacsak nem változtatnak politikájukon. Szun-ce ezt megértené.

A szerző az Afrikai Fejlesztési Bank vezetőségének volt tagja