Ezek a veszélyek már hat évvel ezelőtt nyilvánvalóvá váltak, amikor a 2004 decemberében a cunami elöntötte India második legnagyobb nukleáris komplexumát, a madrasi erőművet, amelyet emiatt be kellett zárni.

A nagy vízigényre tekintettel sok atomerőművet telepítenek tengerpartra. Csakhogy a természeti csapások – viharok, hurrikánok, szökőárak – ott egyre gyakoribbak a klímaváltozás miatt, amely egyébként is megemeli az óceán vízszintjét, s ezáltal a tengerparti erőművek még sebezhetőbbé válnak.

Számos atomerőmű található például a brit partokon, alig néhány méterrel a tengerszint felett. 1992-ben az Andrew hurrikán okozott súlyos károkat a floridai Biscayne-öböl partján lévő Turkey Point nukleáris erőművében, de szerencsére a kritikus rendszerek sértetlenek maradtak.

Minden energiatermelő rendszernek, beleértve a szén- és gázerőműveket is, hatalmas mennyiségű vízre van szüksége. Az atomerőműveknek a legtöbbre! A primer hűtésre vizet használó könnyűvizes reaktorok (LWR), mint amilyen a fukusimai is, adják a világ atomenergia-termelésének döntő részét. Az LWR-ek az energiatermeléshez felhasznált vizet forrón áramoltatják vissza a folyókba, tavakba, tengerekbe vagy az óceánba.

Miután a szárazföldön a reaktorok súlyosan veszélyeztetik a vízforrásokat, pusztítják a növényzetet és a halállományt, a természetes édesvíznek szűkében lévő, ám tenger mellett fekvő országok a partokon keresnek megfelelő helyet az erőművek számára. Ám akár a szárazföld belsejében, akár a tengerparton – az atomerőművek mindenhol ki vannak téve a klímaváltozás várható hatásainak.

Ahogy a globális felmelegedés emeli az átlaghőmérsékletet és az óceánok vízszintjét, a szárazföldi reaktorok egyre növekvő mértékben súlyosbítják a vízhiányt, amely egyúttal magukat a reaktorokat is sújtja. A melegrekordot hozó 2003-as franciaországi hőhullám miatt például csökkenteni kellett, helyenként le is kellett állítani 17 (lakossági energiát termelő) atomerőmű működését, mert a folyók vizének hőmérséklete gyorsan emelkedett. Spanyolországban 2006 júliusában egy hétre be kellett zárni a Santa María de Garona-i atomerőművet, mert túlságosan felmelegedett az Ebro vize.

Paradox módon ugyanazok a tényezők, amelyek miatt vissza kellett fogni az atomerőművekben az áramtermelést, tetemesen meg is növelték az áramfogyasztást. A meleg miatt egyre több légkondicionáló egyre hosszabb ideig működött. A 2003-as hőhullám idején az Électricité de France (EDF), amely 58 reaktort üzemeltet, arra kényszerült, hogy az európai azonnali piacon (spot market) vásároljon energiát. Az állami tulajdonú EDF, amely normális esetben exportálja az energiát, végül a hazai energiaár tízszeresét megfizetve összesen 300 millió eurót költött energiavásárlásra.

Noha 2006-ban már nem volt olyan erős a meleghullám, Németország, Spanyolország és Franciaország arra kényszerült, hogy néhány atomerőművet leállítson, másokban pedig csökkentse a termelést. Ráadásul ebben az évben a nyugat-európai atomerőművek üzemeltetői még felmentést is kaptak azon szabályok alól, melyek megtiltották nekik, hogy a túlmelegedett hűtővizet viszszaeresszék az élő vizekbe és így károsítsák a halgazdálkodást.

Franciaország szeret dicsekedni az áramszükségletének 78 százalékát előállító atomenergia-iparával. Nos, ennek ára van. Az EDF évente 19 milliárd köbméter vizet emel ki a folyókból és tavakból, ez a menynyiség nagyjából az ország ivóvízigényének a fele. Az ivóvízforrások szűkössége viszont világszerte egyre nagyobb gond, és a világ országainak nagy többsége egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy megengedhessen magának ilyen hatalmas vízigényű energiatermelő rendszereket.

A tengerpartra telepített atomerőművek esetében a hőhullámok nem okoznak gondot, mert a tengerek vize közel sem melegszik fel olyan gyorsan, mint a folyóké vagy tavaké. Ám mint ahogy az Japán erőműveinek esetében megmutatkozott, a tengerparti atomerőműveket sokkal súlyosabb veszélyek fenyegetik.

Amikor az indiai-óceáni cunami 2004-ben lecsapott, a madrasi reaktor magját biztonságosan be lehetett zárni, mert az elektromos rendszert – igen okosan – magasabban fekvő helyre telepítették, mint magát az erőművet. A fukusimai erőművet a természeti csapás közvetlen közelről érte, a madrasi viszont távol volt a szökőárat kiváltó földrengés epicentrumától.

Az alapprobléma tehát az, hogy miközben a világban egyre nagyobb gond a vízkészletek szűkössége, az atomerőművek egyrészt „vedelik” a vizet, másrészt ki vannak téve a víz pusztító erejének. Ráadásul most az atomipar a világon mindenhol bőkezű állami támogatásra szorul.

A nukleáris energia vonzereje Nyugaton jelentősen csökkent, de annál inkább megnőtt az úgynevezett „újdonsült atomországokban”, ami új veszélyeket jelent, többek között az atomfegyverek további elterjedésének veszélyét.

A világ lakosságának közel kétötöde tengerpart 100 kilométeres övezetén belül lakik, ami igencsak megnehezíti, hogy megfelelő helyet találjanak új nukleáris energiaprogramok megvalósításához vagy a meglévő létesítmények bővítéséhez.

A fukusimai katasztrófa valószínűleg csökkenti az atomenergia vonzerejét, mint ahogy a pennsylvaniai Three Mile Island erőmű 1979-es balesete is csökkentette, hogy a mindkettőnél sokkal súlyosabb 1986-os csernobili reaktorolvadásról ne is beszéljünk. Ám ha az említett balesetek tanulságait komolyan levonják, az atomenergia melletti érvek újra erősek lehetnek.

Project Syndicate, 2011.

A szerző a stratégiai tudományok doktora, újdelhi Politikai Kutató Központ