Újdonságot csak a minden korábbinál drasztikusabb beavatkozás lehetősége jelent.

A dokumentum helyesen állapítja meg, hogy „a versenyszférában a műszaki végzettségűek iránt nőtt meg az igény”, viszont téved abban, hogy „ennek ellenére a felsőoktatás »humán« irányba terjeszkedik, és nem vagy lassan reagál a piaci igényekre”. Az elmúlt években folyamatosan csökkent a humán- és társadalomtudományok államilag támogatott férőhelyeinek aránya, és ha a kívántnál lassabban is, de megindult az elmozdulás a műszaki-természettudományos képzések irányába. A „munkaerőpiac” igényeire való hivatkozás eddig is jellemző volt, de a kormányváltás óta még fel is erősödött. A költségtérítés nagyarányú növelésére kell számítani. Az idén az 53 450 államilag támogatott férőhely számát drasztikusan csökkenthetik, s ezen belül a humán- és társadalomtudományok (valamint a jogász- és a pedagógusképzés) kontingenséből további részeket kell a műszaki és természettudományok javára átcsoportosítani. Emlékeztetőül: 2006-ban csökkentették az összlétszámot 62 ezerről a 2007–2009 között beiskolázni szándékozott évi 56 ezerre, és az említett átcsoportosítások is folyamatosak voltak. Tekintettel a humán szakok már amúgy is alaposan lecsökkentett keretszámaira és a jóval szigorúbb felvételi követelményekre, a ponthatárkülönbségek annyival könnyebb bejutást tesznek lehetővé a műszaki képzésekre, hogy a humán szakok pozíciói zuhanásszerűen romlanak.

Idézzük fel, miként reagált 2006-ban Ágh Péter képviselő a Fidesz nevében a Gyurcsány-kabinet keretszámcsökkentéssel kapcsolatos elképzeléseire: „elveszi a fiataloktól a sikeres jövő lehetőségét”, „a tervutasításos gazdálkodásban volt ilyen”, „a kormány nemcsak azt akarja megmondani, hogy ki tanulhat tovább, hanem azt is, hogy mit”, „mostantól kezdve csak azok tudnak továbbtanulni, akiknek a szülei jó anyagi helyzetben vannak”, „megkérdőjeleződik a szabad pályaválasztás lehetősége...” stb. Az a keretszám, melyet a Fidesz így fogadott, magasabb volt, mint az, amelyet most drasztikusan tovább kíván csökkenteni.

A felsőoktatás jövője alapvetően kapcsolódik a munkaerőpiac igényeihez, ez nem kérdés, viszont az utóbbi években egyszerűen az erre való puszta utalás is elég volt a humán képzések háttérbe szorításának indoklásához. A hétköznapi közvélekedés („minek ennyi?!”, „hol fognak dolgozni?!”) végképp kormányzati kommunikációvá nemesült. Hiába szorgalmazták a bölcsészkarok, hogy mondja már meg valaki, milyen munkaerő-piaci felmérésre alapozták a keretszámok drasztikus átszabását. A felsőoktatás és munkaerőpiac viszonya jóval bonyolultabb annál, mint ahogy hivatkoznak rá. Az egyetemi szakok jelentős részének van megfelelője a munkaerőpiacon. A mérnökök pl. a szakképzettségüknek megfelelő vállalati szférában tudnak elhelyezkedni. A szakok szintén jelentős másik részénél ez nem ilyen egyszerű. A lapokban nem jelennek meg olyan álláshirdetések, hogy „történészt felveszek” vagy „filozófust alkalmazok”. Ám ez nem jelenti azt, hogy bölcsész szakokkal ne lennének elhelyezkedési lehetőségek. A humán műveltséget nemcsak tanárként vagy kutatóként lehet hasznosítani, de a legkülönfélébb területeken is; a közintézmények, a média stb. világában. Még a Magyar Hírlap január 19-i számában is azt olvassuk, hogy egy „a munkaerőpiac egészét lefedő felmérés (…) egybehangzó véleménye szerint nagyon keresett a bölcsészdiploma, a bölcsész végzettségűek számos olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amelyek a multinacionális vállalatok és a közszféra számára is igen vonzók.”

Ha csak a vállalati szférát, a termelő beruházások tulajdonosait kérdezik meg, ők saját munkaerő-szükségletüket nevezik ki „munkaerőpiacnak”, és nyilván nem fogják a humán képzéseket kiemelten fontosnak tartani. Nem vitatom, hogy a műszaki és természettudományos képzés fejlesztése szükséges. Kárhoztatom viszont azt a hozzáállást, miszerint ez csak rohamléptekben és mások rovására lehetséges. A kormányzati terv sugalmazása szerint a történészek, nyelvészek, szociológusok az államadósságot növelik csupán.

A képzések, intézmények megszüntetésével rövid távon ugyan meg lehet spórolni egy kis pénzt, de e struktúrák újjáépítése egykor sokkal többe fog kerülni. Nem egyegy karról, tanszékről, „kis főiskoláról” van szó, hanem a tudás és az értelmiség sokféleségének tiszteletéről s a munkaerőpiac öszszetett elemzésének igényéről. A bolognai reform egyik fontos hozadéka volt, hogy a bölcsész szakok gyakorlatiasabbakká váltak, a szükséges praktikus ismeretek beépítése a képzőhelyeknek is gyakorlatává lett. A 4-5 év múlva bölcsész végzettségűek által betöltendő munkahelyek számát és típusait pedig soha nem lehetett íróasztal mellett megtervezni, még a legszigorúbb tervgazdaság korában sem.

Amikor a bölcsészek mindezt szóvá teszik, nem a katedraféltés motiválja őket, nagyon is érdekeltek benne, hogy a sokszínű munkaerőpiacot áttekinteni képes prognózisok készüljenek, ehhez azonban a vállalkozók néhány csoportjánál jóval szélesebb körben kell „nemzeti konzultációt” folytatni.

Még szerencse, hogy Pázmány Péter egykoron nem effélemunkaerő-piaci elemzések alapján döntött a bölcsészkar létesítéséről.

A szerző történész, egyetemi oktató