A cél, hogy „…az ország (...) innovációs teljesítménye az évtized közepére érje el az EU átlagos innovációs teljesítményét.” Az első kérdés: a program miért szűkíti le az innovációt az ipari vállalatokra? Igaz, a technikai és a technológiai újítások bölcsője és egyben ezen eredmények hasznosítója jelentős mértékben az ipar, pontosabban a feldolgozóipar; de hiba lenne e folyamatból és az ezzel kapcsolatos tervezésből a gazdaság mintegy 70 százalékát alkotó szolgáltatási és mezőgazdasági szektort kizárni.

Ambiciózus kormányzati célokkal már találkozhattunk az elmúlt években és évtizedekben; az eredmények azonban szerények. Az ország az EU összesített innovációs teljesítmény mutatója alapján évek óta nem tud kitörni a sereghajtó, a „szerény” innovációs teljesítményt nyújtó országok csoportjából. Az ÚSZT-dokumentumból nem olvasható ki az a pálya, amelyen haladva az évtized közepére elérhetővé válik az átlagos EU-teljesítmény. Nincs hitelesen bizonyítva a GDP-arányos 1,5 százalékos K+F ráfordítás elérésének sem a lehetősége, sem az indokoltsága. Nem látható a vállalkozások és intézmények felszívó képességének alakulása; az, hogy a megcélzott arányú ráfordítás ésszerű hasznosításának hogyan alakulnak a feltételei. Igaz, hogy az eddigi kormányok célmeghatározását sem alapozták meg háttértanulmányok. A 2007-ben elkészült innovációs stratégia ugyan felvázolta az elérendő célokat, de prioritásai nem voltak egyértelműek, és a célok megvalósítását biztosító eszköztárat sem határozta meg. A K+F+I állami finanszírozási és támogatási rendszeréből hiányoztak a számon kérhető teljesítmény mutatók, így a teljesítmény értékelése elsősorban szubjektív tényezőktől függ.

A tudomány-technológia és innováció (TTI) politikában a Fidesz–KDNP-kormány helyzetét megkönnyítheti az a három dokumentum, amely részletes elemzését adja a hazai helyzetnek. Időrendben: a Tudomány- és Technológiapolitikai Tanácsadó Testület (a 4T) 2004. évi jelentése, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) innováció politikai ország tanulmánya (2009), valamint az Ernst & Young és a GKI zárójelentése a kutatási és technológiai innovációs alap 2004–2009 közötti működéséről.

Mindhárom dokumentum erőteljesen bírálja a TTI-rendszer kormányzati irányítására jellemző bizonytalanságokat, a stabilitás és a folyamatosság hiányát. Az elmúlt tíz hónap történései is inkább adnak okot a borúlátásra, mint a bizakodásra. A kutatás-fejlesztés és innováció politika végrehajtásának fő letéteményese és megvalósítója, a Nemzeti Kutatási Technológiai Hivatal „…2010. 06. 29-én 17 órától átmenetileg nem fogad el pályaműveket” – olvasható a honlapján. A január 1. óta Nemzeti Innovációs Hivatalnak (NIH) átnevezett szervezetben azóta is tart az „átmeneti” állapot. A kormány a rövid távú költségvetési érdekek érvényesítése nevében zárolta, gyakorlatilag elvonta a jelentős részben vállalatok által járulékként befizetett kutatási és technológiai innovációs alap pénzeszközeinek jelentős részét, ezért az idén már nem írnak ki új K+F pályázatot. „…Elképzelhető, hogy emiatt fejlesztőbázisok mennek tönkre” – jelentette ki Szabó Gábor, a Magyar Innovációs Szövetség elnöke, a szervezet március 4-én tartott közgyűlésén. „Ami most az innováció és kutatás-fejlesztés terén történik, az egész országnak hatalmas veszteséget okoz.” – írta Váradi András biokémikus, az MTA doktora A falhoz vert tudomány című, drámai hangvételű cikkében (NSZ, 2010. 01. 08.).

Megalapozott-e tehát az a kormányzati elkötelezettség, hogy az innováció néhány éven belül a gazdasági növekedés motorjává válik? A kérdésre az a válaszom, hogy a 2010-es év biztosan, de úgy tűnik, a 2011-es év is a hazai innovációtörténet vesztes időszaka lesz. A kártevés méretét és mélységét még nem ismerhetjük – a pártpolitikai elitváltást meghaladó tömeges személycserék következtében elszenvedett szellemi tőkeveszteségről nem is beszélve –, de az elvesztegetett idő aligha pótolható. A Széll Kálmán Terv eddig megismert részletei nem adnak meggyőző választ arra, hogy a kialakuló környezet ösztönzően hat-e a vállalkozások növekedési képességére és hajlandóságára; márpedig a fokozott kockázatvállalással járó innovációs aktivitás alakulásában ez meghatározó. A kiszámíthatóság, az átláthatóság és a bizalom hiányát a mégoly nagyarányú pénzügyi támogatás sem ellensúlyozhatja.

Az idézett dokumentumok azt javasolják a magyar kormányoknak, hogy a TTI-politika képviseletét emeljék a legmagasabb kormányzati szintre. Ebbe az irányba tett lépés volt ugyan a szakterület integrált irányításáért felelős tárca nélküli miniszteri poszt létrehozása 2008-ban, ám kellő politikai felhatalmazás hiányában tevékenysége formális és rövid életű volt. Ezt a funkciót most nem teremtették újra s így a TTI-politikának nincs a kormányban önálló hatáskörrel rendelkező képviselete. Míg a 2004–2009 közötti időszakban a TTI-politika két minisztérium, most négy, különböző részérdekeket képviselő minisztérium és az MTA hatáskörébe tartozik. Ez a TTI-politika egységes, stratégiai szemléletű irányítását megnehezíti; nem teszi hatékonyabbá és átláthatóbbá az innovációs rendszer működését és jó eséllyel bürokratizálja a döntéshozatalt.

Az innovációs rendszer működtetésében a legmagasabb szintű és a legfontosabb konzultációs és koordinációs testület, a Tudomány- és Technológiapolitikai Kollégium státusza a 90-es évek óta többször változott; erős politikai pozícióval csak a 90-es évek elején rendelkezett. A testület a későbbiekben jobbára csak papíron létezett. A Fidesz–KDNP-kormány ezt a testületet is átnevezte és átalakította. A testületet – az előző kormányoktól eltérően – nem miniszterelnök, hanem a miniszter/miniszterelnök helyettes vezeti.

A TTI-politika megvalósításában kiemelt szerepet tölt be a NIH, amelyet a kormányok – rendszerint a kompetenciák gyengülését is okozva – kényük-kedvük szerint szerveztek, majd átszerveztek és kezdték elölről… A történet most folytatódik – természetesen elbocsátásokkal! A szervezetet gyengíti, hogy elnökét – a korábbiakkal szemben – nem a miniszterelnök, hanem miniszter nevezi ki. A NIH-nek jelenleg sincs kinevezett elnöke, akinek pedig a törvény szerint előzetes véleményt kellett volna mondania a közelmúltban kinevezett alelnök személyéről. Az még nem világos, hogy a szervezet milyen fokú autonómiával rendelkezhet, s tényleges pozicionálásában megvalósul-e a szakpolitikai stratégiai döntéshozatal és a végrehajtás szétválasztása. Rossz előjel, hogy a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium magához vonta a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap működtetését. A pályázatok kezelése és a támogatások folyósítása ezzel – az európai gyakorlattal szemben – a szakmai szférából a politikához kerül.

Áttekintve a TTI-politika intézményrendszerének átszabását, az a benyomásom, hogy a stratégiai döntéshozatal szintjein túlsúlyt képviselnek a minisztériumi tisztségviselők; az üzleti és a tudományos szféra képviselete meggyengült, ahogy a stratégiai döntéshozatal civil kontrollja is. Nem hívtak életre egy olyan, a tudomány, az üzleti szféra és az innováció politika szakértőiből álló, s nem pártpolitikai érdekeket képviselő testületet, amilyen a 2001-ben megalakult 4T volt. Ez előzetes kritikus szűrője volt a legmagasabb TTI-politikai testület elé kerülő stratégiai és szakpolitikai tervezeteknek. Tény, hogy a 4T „kellemetlenkedéseivel” az előző kormányok sem tudtak megbékélni s így a testület 2007-ben beszüntette tevékenységét. Az a tapasztalatom, hogy egy ilyen bizottság hiánya hátráltatja a tényeken és elemzéseken alapuló döntéseket, a szakpolitika átláthatóvá és elszámoltathatóvá tételét. Sajnálatos, hogy Magyarországon még a TTI-politika intézményrendszeréről sem lehet kormányzati ciklusokon átnyúló társadalmi megegyezésre jutni. A szervezeti változtatásokat elsősorban politikai, személyi és rövid távú pénzügyi megfontolások és nem az innovációs folyamat szükségletei vezérlik.

A szerző közgazdász