Ezeknek az országoknak a válság előtti pályája jól, rosszul, de összehangolódott az európai pályával, ahogy válságkezeléseik is az európai válságkezelés részei. Jogintézményeik, jogállamaik, demokráciáik adott szintje nem került közvetlen veszélybe a válság hatására. Államaik nemzetközi és hazai tekintélye megkérdőjeleződött ugyan, de nem semmisült meg. Társadalmaik és ezen belül elitjeik, illetve meghatározó választói csoportjaik nem állítottak kormányokat az európai folyamatokkal szemben. S a mély gazdasági és társadalmi válságaik ellenére, sehol nincs a fejlett, centrum-Európához képest fenyegetőbb nacionalista, raszszista, antiglobalista, szuverenista, EU-szkeptikus mozgalom vagy párt a hatalom közelében.

Lehetséges, hogy az európai, a maastrichti, a nyugati, a német modell világtörténelmileg hanyatlik, de akkor a peremországokkal együtt, egyetlen sorstragédiában bukik el. A kétlépcsős, a kétütemű Európa árnyéka rávetődik a kontinensre, de ez legalább annyira összekapcsolja, mint szétválasztja a központ és a szélek országait.

Magyarország kivétel. A magyar gazdaság, társadalom és politika már a világ válsága előtt válságban volt. Többé-kevésbé az ezredforduló óta megindult a hanyatlás. Az európai központ felé élen haladó reform-Magyarország letért az útjáról. Megkezdődött a polgárosodó társadalom széthúzása és szétesése. Az elitek versengése brutális politikai és gazdasági hidegháborúvá változott. Az európaiasodás helyett a balkáni, kelet-európai minták váltak uralkodóvá: a jogállam lebontása kezdetben a piszkos alkuk, majd az erőszak eszközeivel.

Az állam nemzetközi és hazai tekintélyét, hitelességét az államhatalom birtokosai és legális ellenzékük együttesen kezdték ki. A Medgyessy- és a Gyurcsánykormányok európai és modernizációs paraván mögött űzték korrupt és keleties, szabálykerülő játékaikat, az Orbán-ellenzék pedig mindent megtett, hogy a társadalmat az ésszerű, a normákat tisztelő, az állam tekintélyét helyreállító útról az indulatok és sérelmek vezérelte, szabályokat sértő, az államot lejárató útra terelje. Az elitek, ahelyett, hogy Magyarország új és tekintélyes helyét keresték volna Európában, ahelyett, hogy demokratikus konszolidációval, társadalmi megegyezéssel lezárták volna a rendszerváltás folyamatát, fölerősítették a gazdasági és társadalmi hanyatlást.

Mi akkor találtunk rá a vezérelvű politizálásra, amikor mások kiszerettek belőle. Az „orbánizmus” és a „gyurcsányizmus” megfertőzte és erősítette egymást, ugyanakkor legyengítette a társadalmat. A nemzetközi válság nem az együttműködést, a közös válságkezelést váltotta ki, hanem a szélsőségig vitte a konfliktusokat. Az irigységében, sérelmeiben és előítéleteiben megerősített középről lecsúszó társadalmi csoportok többet látszottak nyerni az egymás ellen folytatott nullaösszegű játékban, illetve a globalizáció elleni fenekedésben és az alsók kizárásában, mint az egymás közti kiegyezésekben.

A politikai elit egyik fele önmagát és híveit azzal kecsegtette, hogy Európa ki fog minket menteni, a másik pedig, hogy Európa ellenében nyerhetünk. A politika egymás után semlegesítette az alkotmányos ellensúlyokat, verte szét a közigazgatást, változtatta kalandor akciósorozatokká a gazdaságpolitikát, s nyomában a többi szakpolitikát. Magyarországon egy évtizedes szomorú hanyatlást tetőz be az orbáni politika: pontot tesz a kiegyensúlyozott jogállam, a működő közigazgatás, a piaci szereplőkkel való intézményes megállapodások, sőt, a civilizált társadalmi viselkedés és az európaiasodó politikai, gazdasági kultúra végére.

Orbán ellenzéki és kormányzati politikáját az különböztette meg Gyurcsányétól, hogy egészen 2010 végéig sikeresen egyben tartotta a nagy választói csoportokat egyetlen politikai és kommunikációs gépezet irányítása alatt. Az egyensúly fenntartásához kifinomult technikákkal használta ki e többségi csoportosulás ellenérzéseit a nemzetközi tőke, s általában a nagytulajdonnal szemben. Elhitette, hogy lehetséges a nemzetközi térben radikális jövedelemátrendezést elérni úgy a magyar állam javára, hogy a különadókat egy magyar gazdasági egyensúly és növekedés alapjává lehet tenni.

A „kisajátítók kisajátítása”, a „szivattyúk visszafordítása” népszerű, még ha az elmaradt fejlesztéseken és a nemzetközi bizalom megromlásán nemcsak a növekedés, de az egyensúly is elbukhat. Az elittömeg, főváros-vidék, város-falu ellentétek, a tulajdonosok és tulajdon nélküliek konfliktusai mind-mind részei voltak az orbáni egyensúlyi rendszernek. Az orbánizmus nem tudott megállni. Képtelen intézményes keretet biztosítani a nagy ellentétek központosított megoldásának. Továbbra is a hasítás, az ellentétek ellentétei következik. Nem tudta lezárni a harcot az egyik fronton, amikor már a másikon fellángolt. A csoportok egymás elleni háborúi, a mikrovilágok családi tűzfészkei, amelyek a központot éltették, 2010 decembere óta kezdenek összeállni, és a központ ellen fordulni.

Orbán és kormánya öt olyan fronton áll állandó harcban, ahol a többségét nem nyerheti meg. A nemzetközi tőke, és szélesebb értelemben a nyugati, az európai szabályokon alapuló válságkezelés, illetve a válság utáni modell kialakítása elleni keleties nemzeti szuverenista háború már megindítása pillanatában elveszett. Minél tovább próbálkozik valaki ezzel Európa peremén, annál világosabb, hogy sorsa kikerül a maga kezéből, felette és helyette fognak róla, rólunk dönteni. Európa nagyhatalmai, pénzügyi intézmények és piaci szereplők határoznak arról, hogy a gyors halált, vagy a „meggyengítést és felszámolást” választják-e a magyar gazdasággal, és mindenekelőtt a kormánnyal kapcsolatban. A „magyarul hazudozás, angolul igazmondás” a forradalom végét jelenti.

Az ostoba személyi jövedelemadó-csökkentési döntéssel – hasonlatos Gyurcsány 2005 végi áfacsökkentési határozatához –, nemcsak az egyensúlyhoz szükséges forrást veszítették el, de a társadalom többségének támogatását is. A kétségbeesett korrigálási próbálkozások arra utalnak, hogy sikerült nemcsak a veszteseket, de a kormány ügyetlensége miatt bujkálásra, szégyenkezésre kényszerített nyerteseket is maguk ellen fordítani. A tulajdon és vállalkozás elleni háború megnyerhetetlen.

A kormányzat úgy harcol az állam tekintélyéért, hogy sorban megsemmisíti az állami tekintélyeket. Az alkotmányos intézmények leépítése nemcsak tartalmában, hanem formájában is lényeges, mert nem a közigazgatási bürokráciát használja fel a független ellensúlyokkal szemben, hanem az ellenőrizetlen politikai szereplőket. Ugyanezek a szereplők, és az állami intézmények által ellenőrizetlen miniszterelnök szedi(k) darabjaira a közigazgatást, és vonják meg a közigazgatók, a rendfenntartók jogait, teszik kétségessé szakértelmüket és szavahihetőségüket.

Az alkotmányellenes visszamenőleges 98%-os különadó, az indoklás nélküli elbocsátás, a semmisségi törvény mind-mind az állami tekintély rombolására alkalmasak. Az állammal, a fegyelmezett és érdekelt köztisztviselői, fegyveres testületi, és hozzá rendelt igazságszolgáltatási „pretoriánus gárdával” lehet győzedelmeskedni a demokrácia felett, de az állam ellenében, a személyes politikai hatalommal, „isteni tekintéllyel” nem. Állam és bürokrácia ellen tartósan kormányozni lehetetlen.

A kormány megnyerheti a lefelé, az állami és társadalmi kirekesztésre, rendcsinálásra irányuló harcát. A szegényekkel szemben az Orbán-kormány nyerésre áll. A szegények és nyomorultak, a romák és hajléktalanok ellen indított összehangolt rendőri és igazságszolgáltatói, illetve a szociális rendszert szigorító közigazgatói hadművelet teljes sikerrel járhat. A társadalom örömmel kitaszítja, akit lehet. Sőt minél inkább Európa kitaszítottjai leszünk, annál jobban megnövekszik a gettósító, a bebörtönző, az éhenhalasztó érzület. Itt diktálhat életformát, fegyelmezhet és nevelhet – jaj nekik, jaj nekünk.

Orbán belecsúszott az egymással öszszefüggő, megnyerhetetlen médiaháborúba és kultúrharcba. Elődei úgy korlátozták a médiát, és úgy helyezték vonalon kívülre a hatalomnak nem tetsző szellemi eliteket, hogy nem váltottak ki háborút, nemhogy nemzetközi harcot. Orbánnak sikerült egy hazai és nemzetközi médiacsapást és befejezhetetlen kulturális háborút kiváltania. E hazai és nemzetközi kép lehetetlenné teszi, hogy Orbán személyesen és kormányzata intézményesen befolyásos szerepet játsszon a nemzetközi térben, és kimeneküljön a demokrácia, az euró pai szabadságok és kultúra veszélyeztetőjének szerepéből.

Az Orbán-kormányt nem menti, hogy 2011 tavaszán a Gyurcsány-stílusra tért át: úgy jelent be valamit előre, pontokba szedve, hogy nem nyugtatja meg igazán a befektetőket, de megrémiszti a választókat. Ha eddig nem látszott volna, hogy kapkodás és improvizáció jellemzi a kormányzatot, a széteső központi kommunikáció már bepillantást enged a kulisszák mögé. A drámai hiány, a beruházások elmaradása és a gazdaságpolitikai jövőkép teljes bizonytalansága az egyik oldalon, a működésképtelen intézmények és az arroganciával palástolt vezetői félelmek a másikon.

Ha eddig hihették még, hogy egy végiggondolt stratégia alapján menetelnek a szebb nemzeti jövő felé a mindent megfontoló, mindent meggondoló vezetővel az élen, ma, szerteszaladva, rugalmasan elszakadva, gyurcsányi megszorító fenyegetéseket hallva, a csend és a fojtott átkozódás marad. Még lehet alkotmányozni, letartóztatni, intézményt rombolni, cigányozni, zsidózni, bolsizni, meccsre járni – ennyi volt. Bármelyiket választják a három lehetséges forgatókönyvből – nem teljesítenek, és jön a gyors halál, félig teljesítenek és jön a haldoklás, teljesítenek, és következik a választói harag –, az eddigi módon a dolog folytathatatlanná vált.

Ellenerő csak parlamenti párt, civil és gazdasági szereplők autonóm megjelenésén és összefogásán alapulhat. A Fidesz józan közepe Orbán túsza. Az MSZP-t akadályozza saját múltja és képtelensége, hogy akár mozgalmi, akár programalternatívát nyújtson. A civil szereplők élénksége és harci kedve a médiaháborúban és a kultúrharcban nem pótolhatja az alternatív szakmai programokat és intézményeket. A gazdasági szereplők aktív támogatása nélkül nincs is lehetőség ilyenek kialakítására. A kormánytmegállásra és viszszavonulásra kényszerítette a nemzetközi ellenerő. De a hazai erők gyengék.

Csak a történelemből tudom, hogyan szerepelt a magyar elit, amikor Sztálingrád és a Donkanyar után meghátrálásra kényszerítették a hatalmat; viszont arról már személyes emlékeim vannak, hogy mi történt akkor, amikor 1986-ban a válság, Gorbacsov és a nyugati világ megálljt parancsoltak Kádár örökéletű hatalmának. Hogyan kezdtünk el dolgozni alternatív, civil programokon, hogyan éledtek a szakmai szervezetek, hogyan kerültek elő az elvarázsolt vagy megfélemlített tömegekből az ellenálló gondolatok. Bíztunk abban, hogy ha a hatalom le is rombolhatja az országunkat, itt vagyunk, és újjáépítjük. „Amikor a bakairi indiánok elégedetlenek a főnökükkel, otthagyják a falut és megkérik, hogy kormányozzon egyedül” – jegyezte fel Canetti. A falu ma néma. De éjszakánként a nyomok kifelé vezetnek.