Vagyis az alkotmány megváltoztatásának gondolata nem ördögtől való. De tisztelni kell a folytonosságot is, és „lehetnek olyan apróbb hiányosságai a hatályos alkotmánynak, amelyekkel inkább érdemes együtt élni” – tette hozzá.

Az alkotmány megalkotásának folyamatában az első döntés, hogy alkotmányos rendszert akarunk-e létrehozni. Ezt ma szinte sehol, de különösen a nyugati világban nem kérdőjelezzük meg. A következő döntés a politikai közösség határait érinti. E tekintetben a terület kézenfekvő hivatkozási pontot jelentett, ami azonban az utóbbi időben elvesztette trivialitását.

Amint a közösség eljut odáig, hogy alkotmányos keretek között éljen, lefektet olyan elveket, amelyekhez minden körülmények között tartani fogja magát, mint például az emberi jogok, az alapvető szabadságjogok, vagy a tulajdonhoz való jog.

Ezután jelöli ki a demokratikus politikai működés kereteit. Ekkor határozunk a fentebb említett alapértékről, a közösség által fontosnak tartott értékekről, a szimbólumainkról (címer, zászló, himnusz), és a politikai rendszer működésének módjáról.

A szabályok megalkotásakor fenti elveinket ültetjük át a gyakorlatba. Ilyenkor merül fel a kérdés – például milyen választójog tükrözi a leghívebben a minden állampolgár egyenlőségének elvét – milyen intézményeket hozunk létre, miért van, vagy netán nincs Alkotmánybíróság.

Az emberi jogok, a tulajdonhoz való jog minden modern alkotmány alapját képezik. Ha így van, miért ne válasszunk egy jól bevált európai alkotmányt? Fordítsuk le – ittott díszítsük fel kicsit nemzeti szimbólumainkkal – és máris ott van előttünk egy, a nyugati értékrenddel minden tekintetben konform szöveg. Ettől az ötlettől mégis berzenkedünk, nem hangzik valami jól, hogy importáljuk a legfontosabb törvényünket. Vajon miért?

E helyütt nem kívánunk azzal foglalkozni, hogy a jelenlegi alkotmány vagy a változtatásra vonatkozó elképzelések jók vagy rosszak. Ennél fontosabb, hogy az alkotmány és annak módosításai hogyan jönnek létre. Bonnie Honig írja, naivitás azt gondolni, hogy az alkotmány csupán tartalma révén tiszteletet parancsolna. Az alkotmánynak kijáró tisztelet nem csupán annak tartalmából, hanem születésének körülményeiből származik. A sikeres alkotmányozáshoz szükség van olyan élményre, amiben megnyilvánul a MI, az egyének összegénél magasabb minőség, ami az egyéni jellemzőket nem elnyomja – mint a tömeg –, hanem integrálja. Amelyben megszülethet a közösség, amely e pillanaton keresztül köteleződik el az alkotmány mellett.

A hatályos alkotmány legitimitását gyengíti is, hogy az 1949-es törvény módosításaként született, amely a fenti értékek mellett el nem köteleződő rendszer dokumentuma. Legalább ekkora gyengesége, hogy a kerekasztal mellett ülő, későbbi politikai elit tagjai dolgozták át és fogadták el, szélesebb társadalmi egyeztetés és legitimáció nélkül. Azaz, akármilyen „jól sikerült tartalmában”, a közösen alkotás misztikumából, a közös alapok érzéséből, a nép közös akaratának kifejezéséből keveset képvisel. Nem kapcsolódik hozzá semmilyen katartikus pillanat. Míg más törvények számára az alkotmány legitimitást nyújt, mi teremti meg az alkotmány legitimitását, honnan származik azok felhatalmazása, akik írják és elfogadják?

Demokráciákban a felhatalmazás a néptől ered. De ki a nép? Létezik-e politikai közösségként alkotmány nélkül? Az alkotmányozás paradoxona, hogy egy demokratikus közösség nem tud demokratikus keretek között számot adni saját születéséről. Rousseau szavaival ilyenkor az oknak kell okozattá válnia, a nemzetnek saját megteremtésének okává. Az alkotmányozás, vagyis a politikai közösség kezdőpontja, tehát egy olyan születés, ahol az újszülöttnek bábáskodnia kell saját születésénél.

E közösségről szólva, a helyzet egyre nehezebben átlátható Európában. Akár a havonta hazajáró, anyaországukkal élő kapcsolatot ápoló bevándorlókra gondolunk, akár az unión belüli vándorlásra, látható, hogy a politikai közösség határai elmosódnak. A magyar politikai közösség és kulturális nemzet kérdése is folyamatosan napirenden van, és ez az alkotmányozásban sem megkerülhető. Csak jelzésképpen: a kettős állampolgársággal nem csupán a határon túli magyarok beemelése történt meg a politikai nemzet kebelébe, hanem alkotmányunk határaként a szomszéd államok alkotmányát szabtuk meg. Muszáj tekintetbe vennünk a határainkon túl élő állampolgárok kettős kötődését, ha már egyszer a politikai nemzet tagjaivá tettük őket. Nem illendő olyan helyzetbe hoznunk a határon túl élő magyar állampolgárokat, hogy két hazájuk alkotmányai ellentmondjanak egymásnak. Nem könnyű kérdés tehát, hogy az „újszülött” pontosan mekkora – és milyen nyelvet beszél.

A jeffersoni gondolatot követve az alkotmány módosításának – nevezzük inkább újratárgyalásának – megvan a lehetősége, és alkalomadtán a szükségessége is, de kérdés, vajon az alkotmány módosításához elégséges érvet jelent-e, ha valaki a politikai játszma kereteivel akar babrálni? Ugyan előfordulhat olyan kényszer, amely e keretek megváltoztatását igényli, de a szabályok okozta kényelmetlenségek alapvetően – ahogy Jefferson írja – tekinthetők a rendszer részének. Nagyon fontos, hogy itt egy összefüggő rendszerről van szó. Azaz nem emelhetem ki, változtathatom meg ennek egy fontos elemét anélkül, hogy a többit újra ne gondolnám.

Ha elfogadjuk, hogy az új alkotmány új kezdetet jelent, újabb kérdés vetődik fel: vajon új alkotmány megalkotásához is a képviselők 2/3-a szükséges? Hiába ad a hatályos alkotmány a képviselők 2/3-ának felhatalmazást az alkotmány megváltoztatására, ez a 2/3 pont abban az alkotmányban van meghatározva, amit az alkotmányozó aspiránsok a változtatási szándékuk révén megkérdőjeleznek. Akik az új alkotmányt farigcsálják, kijelenthetik, hogy ők nem csupán a 2/3-ot, hanem az egész népet képviselik.

De a nép nemcsak a parlamenti 2/3-nál több, de még az egésznél is. Több mint az összes választópolgár. Azok is részei, akik még csak gyerekek, vagy még meg sem születtek. A megváltoztatásnak olyan aktusnak kell lennie, amelyben az alkotók nem csupán a pillanatot képviselik, hanem annak aurája lengi őket körül, hogy többek önmaguknál. Habár minden generáció a saját korának értékei, korlátai szerint alkotmányoz, abban kell hinnie, hogy örök értéket alkot, még ha tudatában van is annak, hogy ez nincsen így.

Éppen ezért az alkotmányozás nem lehet a napi politikai kompromisszumok, csaták része. Ezektől el kell különülnie, felettük kell álljon, túl kell, hogy mutasson a jelenen. Nem véletlenül írja Jefferson, hogy az alkotmányozóknak a nép külön ezért megválasztott képviselőinek kell lenniük. Kutyafuttában nem lehet alkotmányozni, csak toldozgatni-foldozgatni.

Más szóval, az alkotmányozás folyamatának olyannak kell lennie, hogy a polgárok úgy érezzék, az mindannyiukról szól. A jelenlegi alkotmányozásról folyó diskurzus egyik legnagyobb ellentmondása az, hogy ugyan van retorikai hivatkozási alap az új alkotmányozáshoz, a meglévő 2/3 azonban csupán szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy az „alkotmányozás” hitelessé váljon. Ez ugyanis kevésbé a tartalom, mint az alkotmány megalkotása mikéntjének kérdése. A politika nemcsak a hatalom gyakorlásának hatékonyságáról szól, hanem stílust is jelent, hogy minden döntés után a szemébe lehessen nézni azoknak is, akiknek nem érvényesült az álláspontjuk. Míg azonban a hétköznapi politikában lehet azt gondolni, egyszer az egyik, aztán a másik véleménye, érdeke kerekedik fölül, az alkotmány esetében ez nem áll.

Elsődleges fontosságú annak deklarálása, hogy az alkotmányozók a folyamatban és a folyamat végén is egy nemzethez, egy politikai közösséghez tartoznak. Az alaptörvény megalkotása nem irányulhat a politikai játéktér uralására vagy a hatalom megszerzésére. Célja, a játékszabályok fentebb tárgyalt módon történő átgondolása kell legyen. Az alkotmányozás csak akkor lehet sikeres és hiteles, ha ebben bíznak a résztvevők. Ez teremti meg a feltételét annak, hogy:a) mindenki elfogadhassa a majdan születendő végeredményt, és b) minden résztvevő a másik szempontjainak megértésére, a sajátjai kifejtésére és a közösen elfogadható megoldások kimunkálására koncentráljon a megegyezés érdekében.

Ha ez így történik, akkor megvan annak az esélye, hogy nem kizárólag kompromisszumok, hanem olyan döntések szülessenek, amelyeket minden résztvevő a ma gáénak érez. Az a pillanat, amelyben az ilyen megoldások születnek, hasonlatos lehet az együttes élmény pillanatához, amelyben a közösség megnyilvánul. Ez pedig annak függvénye, képesek vagyunk-e úriemberként viselkedni. Az alkotmányt nem megírni kell és aztán jó marketinggel eladni, hanem együtt kell létrehozni. Ha már nekiveselkedünk az alkotmány módosításának, a valódi forradalmat az jelentené, ha azt átgondoltan, valódi részvételi lehetőséget biztosítva, az állampolgárok minél szélesebb csoportjával megvitatva tennénk. Ez a folyamat lenne annak a szimbóluma, hogy a jelenlegi elitvezérelt demokráciát részvételi demokráciával kívánjuk felváltani. Enélkül az alkotmányozási folyamat mélyebbre taszít bennünket az apátiába.

A szerző politológus, PhD-szociológus, PhD-hallgató Peripato Kutatócsoport

Marabu rajza