A létezésnek kétségkívül létezik egy magyar minősége. Itt van például az alkotmányozás, amit boldogabb vidékeken bizonyára ünnepi és emelkedett aktusként élnek át a nemzetek. Nálunk viszont – mióta írott alkotmány létezik – a suttyomban, a nép feje felett történő alkotmányozásnak vannak hagyományai. Az 1949-es alaptörvényt például formailag a Minisztertanács által felkért alkotmányelőkészítő bizottság szerkesztette, gyakorlatilag Rákosi Mátyás felügyelete alatt két jogász írta.

A tervezetet augusztus 5-én hozták nyilvánosságra, a „dolgozó nép” négy teljes napon át ismerkedhetett vele. Tíz nap múlva már az Országgyűlésben zajlott a bizottsági vita (a dokumentumok szerint 15 percben), 17-én pedig elfogadták az augusztus 20-án hatályba lépett, saját előírásai szerint csak kétharmados többséggel módosítható szöveget.

Az akkori állampártnak a kétharmadot jócskán meghaladó többsége volt, ám az 1949-es alaptörvényt nemcsak ezért hívták egypártinak, hanem azért, mert a hatalmat egyetlen párt kezébe tette le, a jogrendszert egyetlen hatalmi csoport igényeinek rendelte alá.

A mostani alkotmányozást nem csak a szűk körű és határidejű kodifikációs előmunkálatok teszik hasonlatossá az 1949-eshez. (Nem az 1989-ben módosítotthoz, hanem az eredetihez.) Tartalmi elemek arra utalnak, hogy lesz vagy lehet további párhuzam is. Ma még talán az alkotmányozási lázban égő kormány sem döntötte el, hogy mennyire legyen esély- és versenyszűkítő a szöveg (mármint a többi politikai erő szempontjából).

De bizonyára ők is tudják, hogy néhány aprónak tűnő majdani változtatással – a választójog, a közigazgatás, a törvény előtti egyenlőség témakörében – akár a hatalmat gyakorló elit de facto leválthatatlanságát is bele lehet írni az alaptörvénybe, illetve az ezt követő sarkalatos törvényekbe (ahogy a politikai versenyt élénkítő, az alkalmatlan elitek lecserélését megkönnyítő passzusok is belekerülhetnének).

Hogy milyen lesz a következő évtizedekben „a létezés magyar minősége”, az akár ezekben a napokban is eldőlhet. Ha egypárti (egyetlen párt érdekeit szolgáló) alkotmány születik, jó eséllyel marad a megszokott színvonal. Ha a kormányerők az alaptörvény segítségével (is) megvédik magukat attól, hogy újra és újra valódi vitákban, a többieknek is azonos esélyt kínáló politikai versenyben kelljen helytállniuk, akkor a jó kormányzás ideájától hosszú időre elbúcsúzhatunk.

Ha kőtáblába vésik, hogy csökken a hatalmat kontrollálni képes intézmények ellenőrző szerepe – az Alkotmánybíróságtól az ombudsmanokon át a számvevőszékig és a sajtóig –, akkor a kormány(párt) előre felmentést ad magának a kontroll nélkül borítékolhatóan megszülető rossz döntésekre.

Magyar minőség lesz ez is: sajátos, de a legkevésbé sem ideális.