Történészi kutatások sora bizonyítja, hogy Biszkunak kulcsszerepe volt abban, hogy édesapámat „Nagy Imre és társainak bűnperében” 5 év börtönre ítélték, minket, a családját pedig Romániába deportáltak, ahol több mint két évet töltöttünk egyre lepusztultabb körülmények között, fegyveres őrök és idomított vadászkutyák őrizetében. Gyermekkorom legfogékonyabb éveit – többek között Biszkunak köszönhetően – sorstársaimmal együtt úgy töltöttem fogságban, hogy szüleinknek és itthon maradt rokonaiknak fogalmuk sem volt arról, hol vagyunk, és hogy valaha hazatérünk-e.

A forradalom vérbe fojtása után, 1957. február 28-án lett Biszku belügyminiszter. Ő irányította a véres megtorlást, közvetlenül a kezéhez tapad annak a 229 embernek a vére, akiket akkor kivégeztek, és közvetlen felelősség terheli sok tízezer tönkretett életért, emberek sorsáért, akik évekig börtönben ültek vagy a megtorlás elől külföldre menekültek. Biszku Béla egész életében a keményvonalas, kíméletlen, vérszomjas bolsevikok közé tartozott. Kádár Jánossal együtt képviselte itthon és Moszkvában azt az álláspontot, hogy a lehető legszigorúbb ítéleteket kell kiszabni Nagy Imrére és közvetlen munkatársaira. Ő egyeztetett a vádiratról és a kivégzendők listájáról. Nyilván különös örömet és elégtételt okozhatott számára annak kiagyalása, hogy milyen válogatott eszközökkel kínozzák, törjék meg és alázzák porig az általa gyűlölt Nagy Imre-kormány tagjait.

Belügyminiszterként fogva tartásuk körülményeit is ő határozta meg: „kis, egyszemélyes sötétzárkában voltunk; az ablaknyílás egy pléhszerkezettel volt elzárva, úgyhogy csak beszivárgott valami kis fény a tetején, egy 25-ös izzó volt benne, ami éjjel-nappal égett. A priccs szélén kellett ülni, hogy a cirklin az őr mindig láthasson, és sétálni is csak hosszában lehetett ugyanezen okból. Az őrök nemezpapucsban voltak, így sohasem lehetett tudni, hogy nem éppen az ajtónál áll-e és figyel. Sétára, az előírások ellenére, havonta ha egyszer vittek le bennünket (...) egyenként. ... Ha a poloskáktól egyáltalán el tudtam aludni, az őrök rengetegszer felvertek álmomból” – így mesél édesapám önéletrajzi kötetében (Vásárhelyi Miklós: Ellenzékben) a magánzárkában töltött 17 hónapról.

Biszku Béla a legutóbbi időkig háborítatlanul morzsolgatta nyugdíjas éveit, és feltehetően elégedetten konstatálta a Kádár-korszak megdicsőülését a közvélemény szemében, s ’56 emlékének elporladását. Különös elégtételt jelenthetett számára, hogy a jobboldali politikai és médiaelit hozzá, a keményvonalas bolsevikhoz hason lóan vehemens gyűlöletet szít az általa is gyűlölt „revizionisták”, a Nagy Imrekormány tagjai és a köréjük csoportosuló értelmiségiek ellen.

Néhány héttel ezelőtt azonban azügyészség vádat emelt Biszku ellen. Nem egykori gaztettei, hanem a Btk. tavaly júliusi módosítása nyomán hatályba lépett „nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadásának bűncselekménye” miatt. Egy jobbikos képviselő tett feljelentést ellene, mert azt mondta, hogy az 1956 októberében történteket nem tartja forradalomnak, tagadta, hogy része volt a koncepciós perek előkészítésében és az ítéletek meghozatalában, közölte, hogy nem hajlandó bocsánatot kérni. Biszku Béla ellen 1945 utáni közéleti tevékenységének talán egyetlen konzekvens és méltányolható momentuma miatt emelt vádat az ügyészség. Nevezetesen azért, mert nyilvánosan is vállalja több mint ötven éve változatlan véleményét 1956-ról. Biszkut a kommunista rendszer bűneinek jelentéktelen színben való feltüntetése miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetheti a bíróság. A törvény által előidézett helyzet fonákságát jelzi, hogy az utóbbi években végzett közvélemény-kutatások szerint a felnőtt lakosság 12 százaléka, sőt a mai huszonévesek 11 százaléka is ellenforradalomnak tartja ’56-ot, és ezt a véleményét nyilvánosan is vállalja. Ennél is többen vannak, akik a holokauszt tényét nyíltan tagadják vagy a jelentőségét bagatellizálják. A két sokaság nem fedi egymást, de a törvény elfogadása óta ők mindahányan – sok százezer felnőtt magyar állampolgár – a börtön árnyékában élnek.

Magyarországon nem került sor a rendszerváltást követően semmiféle politikai számonkérésre, nem vonták felelősségre azokat, akik 35-40 évvel korábban bűnöket követtek el. Hogy ez helyes volt-e, arról ma sokkal inkább megoszlanak a vélemények, mint azokban az években, amikor ennek a kérdésnek valódi aktualitása volt.

Mindenféle történelemhamisítási törekvéssel szemben fontos leszögezni, hogy a rendszerváltás idején viszonylag széles körű társadalmi konszenzus alakult ki arról, hogy nincs szükség a felelősök bíróság elé állítására és megbüntetésére. A korabeli közvélemény-kutatások szerint az emberek közel kétharmada utasította el a politikai felelősök büntetőjogi számonkérését. S bár a parlamentben 1991. november 4-én a kormánypárti többség elfogadta a Zétényi Zsolt és Takács Péter nevével fémjelzett igazságtételi törvényt, amely az államszocialista diktatúra idején elkövetett bűnök miatti büntetőjogi felelősségre vonást indítványozta, az Alkotmánybíróság – a jogbiztonság elvére hivatkozva – megsemmisítette azt. A határozatot előterjesztő Sólyom László úgy indokolta véleményét, hogy a jogállamiság normáit sérti, ha a törvény már elévült bűncselekményeket kíván újólag büntethetővé tenni. Az MDF-es képviselők által benyújtott törvényjavaslatot akkor éppen olyan hevesen utasította el a Fidesz, mint az SZDSZ.

A törvény – mai szemmel nézve különösen színvonalas és racionális – parlamenti vitájában az ellenzéki pártok legfontosabb érve az volt, hogy a meginduló perek nem a társadalom erkölcsi megtisztulását, hanem a bosszúvágy kielégülését szolgálnák. Ahogy Vitányi Iván rendkívül tömören megfogalmazta: a törvény „feléleszti a megtorlás szellemét, de nem tudja kielégíteni”. Nem kívánta a bűnösök büntetőjogi felelősségre vonását a megtorlások áldozatainak és hozzátartozóinak többsége sem.

Nem azért, mert elfelejtették az ellenük elkövetett bűnöket, hanem mert úgy gondolták, hogy a történelmi igazságtétel nem a büntetőjog feladata, a társadalom erkölcsi megtisztulását nem az ilyen politikai indíttatású perek, hanem a történelemmel való szembenézés, az igazság feltárása szolgálja. És azt is tudták, hogy ha egyszer szabad folyást engednek az ilyen pereknek, akkor a folyamatnak nem lehet megálljt parancsolni. Azt gondolták, hogy a legnagyobb büntetés a történelmi bűnök elkövetői számára az őket sújtó általános társadalmi megvetés lehet. Abban bíztak, hogy az elkövetkező évek során higgadt történészi feltáró munka és elemzés eredményeként fény derül mindazokra a gaztettekre, amelyeket 1956 után a diktatúra vezetői elkövettek.

Ezekben a reményeikben csalatkozniuk kellett. A történészek ugyan mindent megtettek az igazság feltárása érdekében, de a közgondolkodásba ebből szinte semmi nem szivárgott át. A múltról szóló narratívát egyre inkább eluralták a jobboldali politika által szított indulatok és hazugságok. A közelmúlt történelméről kialakuló kép nemhogy tisztult volna, hanem egyre zavarosabbá vált. Miközben a Kádár-rendszerre valóságos aranykorként emlékeznek az emberek, a rendszer működtetőivel, a kommunistákkal szembeni indulatok egyre hevesebbek. A „gulyásszocializmus” konklúziójaként megszülető „a magyarok szeretik a lángost, de nem szeretik a lángossütőt” aforizma kiteljesedéseként még mindig a kommunisták nélküli szocializmus és a kapitalisták nélküli kapitalizmus ábrándját kergeti az emberek többsége.

A kommunista, a kapitalista, a multi egymás szinonimájává, bűnbakká, a gyűlölet tárgyává vált a közgondolkodásban: ők azok, akiket felelőssé tesznek mindazokért a csalódásokért, amelyeket valójában a húsz éve folytatott politikai hazudozás miatt élnek át az emberek. És, ahogyan ez lenni szokott, a gyűlöletet jelentős részben volt kommunisták és jelenlegi kapitalisták szítják. A megtorlás szelleme feléledt és kielégülésre vár. Erkölcsi megtisztulás helyett a hazugság hálójában vergődik a magyar társadalom, és e hazugságok beszédes szimbóluma lesz, ha Biszku Béla életének – a fegyveres antifasiszta ellenállásban való részvételén kívüli – egyetlen becsületesnek mondható közéleti megnyilvánulása miatt áll bíróság elé.

A szerző szociológus