Az elmúlt évi nagy győzelem ellenére nincsenek könnyű helyzetben manapság az elkötelezett kereszténydemokrata, konzervatív szellemiségű értelmiségiek sem, akik annak idején követték a Fidesz első számú vezetőinek, Orbán Viktornak és Kövér Lászlónak a biztatását: bújjanak már ki a kényelmes egérlyukból és szakmai munkájukon kívül tegyenek valamit a politikai változás érdekében, azaz: segítsék a liberális oldalról átjövő Fidesz jobboldali elfogadását. A konzervatív alkotó értelmiség ugyanis meglehetősen későn és lassan ébredt fel hosszú álmából, vagy azért, mert nem tudott az évtizedeken keresztül beléivódott félelmeitől megszabadulni, vagy azért, mert hozzá volt szokva a hallgatáshoz.

Sokan csak a ’98-as jobboldali győzelem után érezték meg, „hol is a helyük”. A „tűzvonalba” azonban kevesen merészkedtek, biztonságosabbnak vélték, ha a háttérben maradnak. Jómagam önszántamból már a felhívás előtt kimerészkedtem a csatatérre: egyéniségem aligha engedte volna meg, hogy ezt politikusok felszólítására tegyem! Feltehetően ennek elismeréseként hívott meg Orbán Viktor ’96-ban az akkor alakult új tanácsadó testületébe, a „Vének Tanácsába”, majd a 2002-es választás elvesztése után a Szövetség a Nemzetért polgári körbe.

Hogy a magukat aktivizált értelmiségiek és a különböző konzervatív körök munkája hozzájárult-e ahhoz, hogy a korábban az 5 százalékos küszöböt alig meghaladó Fidesz a jobboldal vezető pártja legyen és ’98-ban miniszterelnököt adjon, annak eldöntése nem az én feladatom. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy idővel a pártvezetők megsokallták tanácsainkat, mondván: „A messziről jött és utólag okos ember bátorságával fogalmazzák meg véleményüket, hogy mit kellett volna csinálni” (2003), majd „a legnagyobb hiba, amelyet a Fidesz elkövethet, az éppen az volna, ha mindenfajta politológusi elvárásokhoz, elemző írásokhoz akarná igazítani saját munkáját” (2005). A tény viszont az, hogy ebben az időszakban a Fidesz két parlamenti választáson is alulmaradt.

Felszólító biztatásokban ma sincs hiány. Ezek közül elsőnek Mádl Ferenc, korábbi kiváló köztársasági elnökünk egy mondatát emelném ki. Ő „annak örülne, ha nem párthoz kötődő, hanem autonóm személyiségek írásaival találkozna a lapokban”. (Heti Válasz, január 27). A baloldali értelmiségiek pedig – érthető módon – szinte nap mint nap állásfoglalásra szólítják fel a jobboldali értelmiségieket.

Valójában mit is várnak tőlünk a megszólalásra biztató honfi társaink? A jobboldali neves személyiségek feltehetően azt, hogy kövessük a kormány irányvonalát, a hazai és külföldi támadásokra adott hivatalos válaszokat és vigyük tovább a magunk módján ezt a gondolatmenetet. De mi van akkor, ha pártonkívüli értelmiségként némileg másképp ítéljük meg a vitatott kérdéseket? Tapasztalatom szerint arra nincs esély, hogy a normális hangnemben megfogalmazott, jó szándékú kritikánkat leközöljük a jobboldali lapokban. Maradnak a baloldali lapok, amelyek a mai heves csatározásban elsősorban a kormányt kritizáló vélemények közlésében érdekeltek, és kevésbé a jobboldali kormány sikeres politizálását elősegítő javaslatok publikálásában. Ezen túlmenően a baloldali polgártársaim nem tudják, milyen elmarasztalásban részesültek az „igazi”(?) jobboldaliaktól azok, akik baloldali lapokban merészeltek publikálni.

Jeles profeszszortársam ezért hasonló jelzőkkel illetett, mint Heller Ágnest a nemrég közzétett levelében. A levél írója megfeledkezett arról, hogy az elmúlt években hány alkalommal jelentek meg írásaikkal például a Népszabadságban maguk a Fidesz vezető politikusai, még Orbán Viktor is. Arról nem is beszélve, hogy mit kaptak azok a „bátor” konzervatívok, köztük a Nemzeti Kör tagjai is, akik próbálták feltárni a 2002-es és a 2006-os vereség okait, akik rámutattak a jobboldalon elkövetett hibákra is.

El kell ismernünk, hogy mi sem vagyunk tévedhetetlenek, de tisztelettel megkérdezem a miniszterelnököt: milyen haszna származott abból a kormánynak, hogy az EU-elnökség küszöbén elképesztő gyorsasággal elfogadtatták a médiatörvényt? Miért kellett provokálni az EU-t egy olyan törvénnyel, melynek jelentős része majd csak a magyar EU-elnökség után lép életbe? Mindenképpen szüksége volt arra az elképesztő nemzetközi bírálatsorozatra, amelyben az elmúlt hetekben része volt? Nem lett volna helyesebb mindezt elkerülni, és az EU elnöki tisztségét kihasználva a kormánynak és hazánknak elismerést szerezni?

Nem lett volna kisebb a presztízsveszteség, ha a miniszterelnök megfogadja jelen sorok írójának hozzá intézett Nyílt levelében foglalt tanácsát, s visszavonja a médiatörvényt, mielőtt a köztársasági elnök rábólint? Milyen kvalifikált, tapasztalt, tisztánlátó, a világ médiáját jól ismerő tanácsadói vannak a kormányfőnek, ha nem látták előre a következményeket? Talán összeomlott volna a világ, ha a miniszterelnök régi szokását felújítva leült volna beszélgetni a Nemzeti Kör tagjaival, a Brüsszelben (is) élő O’sváth Györggyel, akinek kiváló kapcsolatai vannak a CDU/ CSU politikusaival, s akinek tanácsait Antall József is kikérte?

Őszintén, magunk között szólva: azt csak nem gondolja, miniszterelnök úr, hogy a nemzetközi kritikák, az elmarasztalások mind a hazai baloldal áskálódásának köszönhetők? Ennyire talán nem kellene felértékelni a sanyarú helyzetben lévő hazai balliberális erőket. És végül milyen haszon származhat mindebből a Fideszre és az országra nézve? Abban aligha reménykedhetünk, hogy mindezek következményeit – a nyugati politikusok udvarias mosolygása ellenére – megússzuk.

Az ember elkeseredésében nem tehet mást, mint tudomásul veszi, hogy ebben a csodálatos demokráciában csak a hatalom dicsérete, intézkedéseinek helyeslése az egyedüli helyes út, és még jó szándékú kérdéseket sem ildomos feltenni. Aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, legjobban teszi, ha visszabújik az „egérlyukba”.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja