„Közöltem a férjemmel, hogy vége, elköltözöm tőle, nem bírom mellette tovább, mert képtelen vagyok elviselni, hogy soha nincs otthon, folyton dolgozik, én meg csak ülök a tévé előtt a hülye kutyájával, Hubertusszal, aki korábban utált, mostanában meg olyan rajongó szemmel néz rám, mintha belém lenne zúgva. Elmondtam a Lacinak, hogy az nem élet, hogy ő késő este megjön vidékről, eszik valamit, aztán hullafáradtan bedől az ágyba, sose megyünk sehová, se mozi, se színház, se étterem, legfeljebb hét végén elvisszük sétálni Hubertuszt, aki szerintem kezdi azt hinni, hogy csak miatta házasodtunk össze. Megmondtam a férjemnek, hogy kiveszek egy hét szabadságot, és március elsején költözöm, mire anynyit mondott, hogy aznap vidékre megy dolgozni, amin persze elbőgtem magam, mert március elseje a harmadik házassági évfordulónk, ez meg csak a vállát vonogatja arra a hírre, hogy elhagyja a felesége. Megrendeltem a bútorszállítókat, s titokban abban reménykedtem, hogy Laci ettől öszszeszedi magát, de nem, március elsején reggel tényleg kocsiba ült, és elhúzott otthonról, én meg csak bőgtem az ágyban. Tizenegy óra felé megcsörrent a mobilom, a férjem hívott, és örömömben elállt a lélegzetem, mert azt hittem, hogy bocsánatot akar kérni tőlem, s megígéri, hogy megváltozik, de nem. Azért hívott a szemét állat, hogy azonnal menjek érte Zalaegerszegre, mert lerobbant a kocsija, én meg, amilyen nagy marha vagyok, felhívtam a bútorszállító céget, kértem egy másik időpontot a költöztetésre, aztán bevágtam magam a kocsiba, és elindultam érte Zalaegerszegre. Óbudáról három órát tartott az út, és közben azon agyaltam, hogy ez az akció biztosan valami meglepetés akar lenni tőle, talán egy kicsi, hangulatos szobát vett ki egy eldugott vendégházban, és romantikus estét tervezget az esetleges kibékülésünk örömére. De nem. A szemét állatnak tényleg lerobbant a kocsija, nagyon ideges volt, s még csak nem is miattam, hanem azért, mert aznap lett volna egy tárgyalása Nagykanizsán is, de le kellett mondania minden programját. Visszaindultunk Pestre, útközben persze nem szólt egy szót sem, bennem meg forrt a méreg, s azt fontolgattam, hogy a fékre lépek, s kirakom az út szélén, rohadjon meg. Estefelé értünk haza, és már rögtön gyanús volt, hogy a kertkapunk tárva-nyitva, de amikor a házhoz értünk, már láttuk, hogy baj van, a bejárati ajtó fel van feszítve. Berohantunk, és nem akartunk hinni a szemünknek: ki volt pakolva a lakás, képzeld el, Zsolt, hogy mind a három szobánk üres volt, elvittek minden bútort, az ágyakat, az asztalokat, a szekrényeket, de még a konyhából is ellopták a méregdrága hűtőt, meg az ultramodern digitális sütőmet. Odalett mindenem, merthogy az enyém volt minden bútor, így egyeztünk meg annak idején: Laci szülei veszik a lakást, az én szüleim pedig berendezik. Jaj, mindenem odavan, sikítottam, mire a szemét állat a konyhában a szellőző rácsa alól kivett egy borítékot, s azt mondta, hogy ebben van a megtakarított dugipénzem, egymillió forint, ezerötszáz dollár és kétezer font, ha akarod, neked adom az egészet. És a kezembe nyomta a borítékot. Erre megint elbőgtem magam, lekuporodtam a padlóra, s akkor leült mellém a Laci, majd bánatos képpel odabicegett hozzánk Hubertusz is, aki alig állt a lábán, vérzett a szeme s jókora púp nőtt a homlokán, a férjem szerint a betörők verték meg, amikor a lakásunkat védte. Így sírdogáltunk ott egymásba kapaszkodva mind a hárman, amikor a férjem remegő szájjal azt kérdezte tőlem, hogy ugye, nem költözöl el, mire sokáig néztem őket, s kiböktem végül, hogy de igen, Laci, elhagylak, elválok tőled, elköltözésről viszont nem beszélhetünk, mert semmim sem maradt, amit magammal tudnék vinni.”