2008. augusztus 8-án Grúzia katonai támadást intézett a 15 évvel korábban az országtól elszakadt Dél-Oszétia ellen, elfoglalva a vitatott helyzetű tartomány fővárosát, Csinvalit. Válaszul az orosz hadsereg, az oszétek támogatója bombázta Gorit, Grúzia egyik városát. A konfliktus gyorsan eszkalálódott, veszélyeztetve a térség biztonságát. Ebben az időszakban Franciaország töltötte be az Európai Unió Tanácsának elnöki pozícióját. Nicolas Sarkozy elnök haladéktalanul előbb Moszkvába, majd Tbiliszibe utazott, hogy közvetlenül tárgyaljon a két ország vezetőivel. Az Európai Unió nevében eljáró francia elnöknek sikerült olyan megoldást találnia, amelyet lenyomott mindkét fél torkán, ezzel befejeződött a háború és visszaállt a korábbi, jogilag-politikailag ingatag helyzet, azaz Dél-Oszétia és Abházia formális függetlensége, amely valójában az orosz fennhatóságot jelenti. Lehet vitatkozni a Sarkozy-akció eredményességén, de azon nem, hogy mint az EU soros elnöke, gyorsan és a körülményekhez képest hatékonyan cselekedett.

Most Észak-Afrikában zajlanak döntő fontosságú események, igaz, ezek az érintett országok belügyei, államközi katonai konfliktus nincs. A tét azonban sokkal nagyobb, mint a két kis kaukázusi ország esetében: egyrészt a Közel-Kelet teljes politikai átrendezéséről, a diktatúrák bukásáról és a demokrácia valamilyen megjelenési formájáról, valamint a gazdasági következményekről – különös tekintettel a kőolajra. Mit tesz ebben a helyzetben az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét betöltő állam vezetője? Hallgat. Orbán Viktor nem tartja fontosnak, hogy véleményt nyilvánítson az ügyben. Néhány beosztottja, így Martonyi János vagy Hende Csaba nyilatkozik például a líbiai válságról – technikai szinten. A külügyminiszter az uniós állampolgárok hazaszállításáról beszélt, a honvédelmi tárca vezetője pedig azt tartja fontosnak leszögezni, hogy „a lehetséges lépések kidolgozása nem a magyar elnökség, hanem a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő és az Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) feladata, természetesen szoros együttműködésben a tagállamokkal és a soros elnökséggel”.

Ez a mondat megvilágítja, miért nem reagál aktívan a magyar miniszterelnök az afrikai eseményekre. Valószínűleg nem érti, miről van szó, és feltehetőleg nem is érdeklik a távoli konfliktusok. Jellemző, hogy valamilyen nagyszabású, Magyarország nemzetközi szerepét erősítő akció helyett a Facebookon üzenget belpolitikai ügyekben. Úgy tűnik, a kormányfő köreiben nem értették meg, micsoda lehetőség adódott az utóbbi időben kapott nemzetközi pofonok feledtetésére és egy új, aktív, a demokráciát erősítő magyar országimázs kialakítására. Néhány gyors és ügyes akcióval Orbán Viktor a pártok felett álló, az Európai Uniót megjelenítő, a diktatúrák ellen, a demokráciáért és az emberi jogokért kiálló politikusként jelenhetne meg. Ez azonban nem lehetséges a valóságtól teljesen elrugaszkodó, ködös víziók fogságában. Szükség lenne olyan külügyi tanácsadókra is, akik értik és érzik a nemzetközi helyzetet és tudják, mikor és mit lehet csinálni. Például nemrégiben tartották Gödöllőn az EU védelmi minisztereinek tanácskozását, ahol megjelent az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, a NATO főtitkára. Mi lett volna, ha a magyar miniszterelnök felszólal a konferencián és mond valami markánsat?

Természetesen nem lehet elfelejteni, hogy egy kis országnak kisebb a mozgástere, mint az EU vezető államainak. Az is vitathatatlan, hogy az uniónak nincs összehangolt álláspontja az afrikai eseményekről. De mindez nem jelenti azt, hogy hallgatni kell. Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke például képes volt megszólalni: „Szörnyű képeket láttam a líbiai eseményekről, ezek nem maradhatnak következmények nélkül. Irtózatos nézni az erőszakot, amelyet a szabadságért és az igazságért fellázadt nép ellen követnek el Líbiában. Elítélem az erőszakot, az agressziót és a megfélemlítést, amelyet a líbiai tüntetők ellen vetnek be, és követelem az erőszak alkalmazásának azonnali megszüntetését”.

Még nem késő. Orbán Viktornak is meg kell szólalnia. Ezzel tartozik Magyarországnak és Európának.

A szerző főszerkesztő, lepetitjournal Budapest