Egy tüntetés margójára – március 15. előtt
A társadalom politikailag aktív része kezd megmozdulni. Spontán mozgalmak szerveződtek, elsősorban az interneten, a Facebookon, de más platformokon is. Van ahol az új, egyoldalú médiatörvény ellen tiltakoznak, van ahol a filozófusok elleni megindult koncepciós hadjárattal szemben emelik fel a szavukat, másutt a nyugdíjpénztárak államosítása ellen, az oktatás tekintélyelvű átalakításával kapcsolatban vagy az alkotmányosság védelmében. A tiltakozás egyre jobban ki is lép az internet keretei közül: kisebb-nagyobb tüntetések követik egymást.
Ami talán a legmeglepőbb: a magánnyugdíjpénztárakban való maradás mellett a 20–35 éves korosztály tagjai közül is sokan nyilatkoztak. Olyanok, akiknél a gazdasági racionalitás inkább az átlépés mellett szólna – eddig felhalmozott tőkéjük ugyanis viszonylag alacsony, a munkáltatói befizetések kilátásba helyezett elveszítése pedig komoly érvágást jelenthet. Úgy látszik, sokan nem gazdasági, hanem politikai szempontok szerint döntöttek. S ha még túlzás is lenne az ellenállás szellemének feltámadásáról beszélni, a kormányzat autoriter lépéseivel való szembeszegülés akarata, a cselekvési készség megnyilvánulása szemmel látható. E ma még jelentősen széttartó csoportok tagjai között valószínűleg nagy az átfedés, jelentőségüket azonban nehéz lenne túlbecsülni. Mutatják, hogy lassan oldódik, az a bénultság, ami a tél elejéig jellemezte a társadalmat.
Valamennyi mozgalom jellemzője, hogy minden erővel igyekszik magától távol tartani a pártokat. Ha szarkasztikus akarok lenni, azt mondhatom, hogy a pártok helyzete ahhoz a karanténhoz hasonlítható, ami az MSZP-t 1990–91-ben körülvette – azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy most az összes pártot sújtja! Mivel laza szerveződésekről van szó, egyénenként – és mozgalmanként is – változó mértékű a résztvevők idegenkedése. Akad, aki csak ahhoz ragaszkodik, hogy fórumaikon, megmozdulásaikon ne jelenjenek meg pártjelszavak (úgymond a pártok „ne telepedjenek rájuk”), de nem kifogásolja a pártok vezető személyiségeinek, képviselőknek „civilként” való megjelenését, már ha visszafogottan viselkednek. Akad, aki nem akar ismert arcot látni, és olyan is, aki már a párt szó hallatán „apage satanast” kiállt. Az elmúlt húsz év tapasztalatai alapján érthető a távolságtartás.
Miközben a politikai elit nem sokat tett a valódi civil szféra erősítésére (ez a kisebbik bűn), a pártok százával kreálták a mű civil szervezeteket (ez a nagyobbik). Akadt, amikor azért, hogy nagyobb befolyásra tegyenek szert – például a ma már csak rossz történelmi emlékként létezett – médiakuratóriumokban, akadt, amikor szellemi hátterük erősítése érdekében – többnyire a civil szervezetek számára rendelt pályázati rendszeren keresztül –, de sokszor a politikai rendszer finanszírozási anomáliáit is így próbálták megkerülni. A civil szféra a pillanatnyi érdekektől függően hol pártharcok, hol háttéralkuk színterévé vált. Nem bűntelen ebben egyik párt sem.
Miközben sokan hallani sem bírják a „párt” szót, csak kevesen gondolnak a többpárti parlamentarizmus felszámolására. Sőt, egyik fő mozgatóerejük épp a hegemón pártrendszer (kvázi egypártrendszer) kialakítására irányuló törekvésekkel való szembeszállás. Vitáikat figyelve a nyilvánvaló ellentmondás csak részben lenne feloldható azzal, hogy ellenszenvük csak a létező parlamenti pártokra terjed ki. A parlamenten kívüli friss pártkezdeményeket, és a legtöbben egy új párt itt-ott felmerülő alapítását is elutasítják. A meghatározó attitűd az, hogy mindenféle párt hagyja őket békén.
A magunk részéről érezhetjük ezt az ellenszenvet igazságtalannak, vagy érezhetjük indokolt büntetésnek, hiszen az elmúlt években az MSZP-t sem tudtuk megvédeni mindattól, amitől meg kellett volna. Lényegében mindegy. E csoportokban nyilvánvalóan jelen vannak MSZP-tagok is – ahogy más pártok tagjai és szimpatizánsai is –, de fórumaikon nem igyekeznek a pártot népszerűsíteni. Jól is teszik. Nem azért, mintha rejtőzködésre lenne okuk, hanem azért, mert ezek a fórumok nem erre valók, ezek a csoportok nem a pártpolitika színterei. A formálódó és – jellegüknél fogva –a későbbiekben is állandóan változó civil mozgalmak tagjainak a többsége nem akar a pártok helyére lépni. De keresik helyüket a politikai struktúrában. Lesz köztük, amely konkrét célját elérve – vagy eredmény nélkül – elenyészik. Lesz azonban olyan, amely új meg új célokat talál, és lesz, amely hosszú távon, kiterjedt célrendszerrel fog működni. Némelyikük idővel szilárdabb szervezeti kereteket ölthet, továbbra is megmaradva a civil szférában, némelyikük megtartva kissé amorf jellegét, homályos határvonalakkal, változó erővel és cserélődő résztvevőkkel él tovább.
Többségük, éppen céljai elérése érdekében, újra fogja gondolni viszonyát a pártokhoz, a pártpolitikai szférához is. Hoszszas viták, vajúdás eredményeképp elzárkózásuk enyhül majd. Ha ellenszenvük talán meg is marad, ki fogják nyújtani csápjaikat a pártok felé, hogy az általuk artikulált társadalmi-politikai igények a pártpolitika szférájában, a törvényhozás szintjén is kifejezést nyerhessenek. Ez nyújthat reményt, hogy a demokrácia fennmarad, és egyben pótolja az elmúlt két évtized egyik legégetőbb hiányosságát – a két terület autonóm egymás mellett élését és együttműködését. Az eddigitől alapvetően eltérő, óvatos, távolságtartó, de sokszínű kapcsolatrendszer jöhet létre a két szféra között. Lesznek alkalmi találkozások, amelyek csak egy-egy ügyre terjednek ki, lesznek olyanok, amelyek hosszabb-rövidebb idejű, de átmeneti jellegű együttműködést jelentenek, és lesznek, amelyek szélesebb társadalmi célok érdekében tartósan szorosabb viszonyt hoznak létre.
Nem csak az MSZP, de az egész magyar társadalom érdeke, hogy a sokat emlegetett megújulás jegyében a legnagyobb ellenzéki pártként számot vessünk ezzel a helyzettel, és mi is újrafogalmazzuk viszonyunkat általában a civil szférához és konkrétan a spontán mozgalmakhoz. Nekünk is ki kell alakítanunk azokat a struktúrákat, amelyek segítségével befogadhatjuk igényeiket, és felvállalhatjuk azokat a törekvéseket, amelyek nem ellentétesek az MSZP alapelveivel. Még akkor is, ha nem várhatunk semmit cserébe!
A szerző országgyűlési képviselő
