Nem kellene elítélni a szabolcsi agrárost. Csupán azt tette, ami az idő tájt már bevett gyakorlat volt. Ilyen helyzetet alakítottak ki a kormányok, és tartanak azóta is életben. A magyar mezőgazdaság teljesítménye becsléseken alapul. A szántóföldeknek nagyjából felét használó egyéni gazdaságokat semmiféle statisztikai adatszolgáltatásra nem kötelezték, ilyet kis részük legföljebb az agrárkutatónak teljesít, önszorgalomból.

A tavalyi búzatermést a statisztika úgy értékeli, hogy egymillió 11 ezer hektáron 3,8 millió tonna termett – az átlagosan magtárba vitt termés 37,20 mázsa volt hektáronként. Hogy honnan tudják – nem a statisztikusok, hanem az adatszolgáltatók –, azt most ne firtassuk. Az egyéni gazdaságok túlnyomó többségében például nincs hídmérleg, amin a szállító gépkocsit, pótkocsit meg lehetne mérni, mert a hídmérleg nem olcsó mulatság. Tehát a termelők nagy hányada meg sem méri a saját termését. Mit jelentene, ha statisztikát kellene benyújtania?

Fogadjuk el igaznak az átlagos hozamra vonatkozó adatot. Nem kirívóan gyönge, inkább átlagosnak tekinthető, hiszen az elmúlt évtizedben csak egyszer volt ötvenmázsás. (Igaz viszont, hogy 2003-ban 25,4 mázsát jelentettek, mostanság az számít mélypontnak.) Augusztusban a kormányosaink rendszerint megnyugtatják a lakosságot, hogy „megtermett az ország kenyere”. Örvendjünk.

A búza egyike a mezőgazdaságunk sikernövényeinek. Annak tartják.

Ehhez képest úgy néz ki, hogy ebben a hónapban máris búzaimportra szorul az ország, mert a meglévő készletek nem lesznek elegendőek csaknem fél évre sem. Az okokat roppant nehéz kitalálni. Lehetséges, hogy a termés egy részét oly mértékben fertőzték az esős időjárásban virgonckodó gombabetegségek, hogy a hozam jelentős hányada még takarmányozásra sem használható, vagy ha igen, csakis a halaknak. Nem zárható ki az sem, hogy a nagykereskedőknek lekötött üzleteik voltak, nyilvánvalóan zömmel külföldön. Vagyis szállítaniuk kellett, s ha nem kapták meg a szerződéseikre a termelőktől az árut, akkor vásárolniuk is muszáj volt, ha a piacon akarnak maradni. Egyes hírek szerint a molnárok sem tudják, van-e búza az országban, s ha igen, hol. Márpedig ők… Hogy mi történt a mélyben zajló folyamatokban, az majd kiderül. Vagy nem. Nemigen szokott. Ritkán kíváncsiak rá az illetékesek.

Búzaimportra a hatvanas évek eleje óta nem kényszerült a magyar. Importálni minden bizonnyal importáltunk, de nem rászorultság miatt. Ám akkor, ötven éve miért kellett? Mert az alig összeállt téeszek – és jobbadán az állami gazdaságok – nem bírták megtermelni a szükséges mennyiséget. Jóllehet akkor a kiváló minőséget adó, ám csak szalmát bőven, magot keveset termő Bánkúti búzát aratták – kaszával. Meg öregedő derekakkal. Mert kombájn sem volt, vagy alig. Néhány év múltán lett kombájn, intenzív búza is, s valóban megtermett itthon az ország kenyere. És exportálhattunk is évente néhány millió tonnát.

Kisebb csodának számított ez a „béketáborban”. Óriási különbségeket tapasztalhattunk a szocialistának nevezett mezőgazdaságok között. Mi már korszerű gabonasilókban tároltuk a búzát, miközben a szovjet vasútállomásokon olyan hatalmas prizmába öntötték, mint nálunk akkoriban a cukorrépát. (S persze a rozsot is.) Az öt évtized előtti búzaimport egy modernizációs kísérlet kezdete volt Magyarországon, a most következő pedig egy voluntarista antimodernizáció vége. Vagy a vég kezdete? A magyar embernek a kenyér valami magasztos dolog. Nemigen érinti meg az ágazat lepusztulása, a sorvadás, a hozzá nem értés tömeges vigadozása – a kenyér viszont… Némely vidékeken a búzát életnek is nevezik. A kenyér szent.

Vajon nem lenne-e időszerű a búzaimport kényszeréből átgondolni néhány zseniális politikai húzásunk eredményét? Nyugodtan kijelenthetjük: a búzaimport csak egy fölröppenő jelzőrakéta, amely mutatja, hogy mennyire a körmünkre égtek a változások.

A görögök imádták a bort, habár ismerték a bor hatásait is. Mondták: „Az első pohár a jókedvé, a második a bánaté, a harmadik a gyalázaté.” A magyar mezőgazdaság helyzete ilyen borstádiumokra hajaz. Micsoda jókedvvel marcangoltatta szét a nagyüzemeket az MDF vezette kormány! Hogy itt milyen viruló farmergazdaságok lesznek! Hogy a jólét a falvakban! Aztán megittuk a második pohárral is. Valami nem jött össze. Az aranykor helyett a bánatnak milliónyi jele támadt. Most pedig a harmadik poharat kortyoljuk. A gyalázat kapujába kerültünk.

Lenne néhány kérdés, amelyre felelős politikusnak választ kellene adnia. Például arra, hogy miért ilyen alacsonyak az átlagos hozamok Magyarországon. Nem csak most. A búzaterméseink nagyjából a felét adják ki a fejlett európai országokban betakarított hektáronkénti mennyiségeknek, nagyritkán a kétharmadát. Följebb sosem bírunk kapaszkodni. Másfél évtizede! Harminchét mázsás hektáronkénti búzából megélni nem lehet. A kétszerese kellene, s egy vékony gazdálkodói réteg képes is rá. De a többi miért nem? Miért nem az a felső réteg a meghatározó? Mi okozza a silány eredményeket? (A kukorica esetében sem vidámabb az aratás.) Miért kényszerültünk rá, hogy búzát importáljunk?

Ennyi bukta nem véletlen, hanem szükségszerű. De vajon miért az? A mai viszonyokban miért törvényszerű az általános igénytelenség? (Bocsánat a kivételektől.)

Abba kellene végre hagyni a kormányokon átívelő speciális „agrárstratégiát” (azért az idézőjel, mert gunyoros a definíció), amelynek egyetlen törvénye volt: „Több pénzt a gazdáknak!” Mindenki ezt hangoztatta. Meg hogy így lesz föllendülés. A Magosz hat éve kikövetelte, hogy a legkisebb termelők is kaphassanak támogatást. Kapnak. Ez nem fejlődést eredményezett, hanem búzaimportot. Hogy a viszonyok miként változtak, arra mi sem jellemzőbb, hogy immár Oroszország és Ukrajna is búzaexportőr. És mostanában aligha prizmákban tárolják a termést. A készülő állítólagos agrárstratégia leglényege mégis úgy várható, hogy a gazdáknak mind több támogatás kell. (Tavaly ötszáz-, az idén hatszázmilliárd! És kevés!) Át kellene gondolni a rendszerváltozás óta kialakított agrármodellt. Ezernyi jele van: ez nem a haladás modellje. Nem azé, amilyet a társadalom igényelne, amilyenre az országnak égetően szüksége lenne. Nemcsak a kenyerünk keserű íze mutatja ezt, hanem az ágazat egésze is, a falvak, főként a perifériák lakosságának helyzete – ne szépítsük: az éhséglázadásokkal fenyegető tömeges nyomora – és a jövő kilátástalansága.

A szerző publicista

Marabu rajza