Még jobb, ha jól csinálja. Okosan, szép szóval, a „játszani is engedd” szellemében, szeretettel.

Sok iskola van, és bár nem olyan sok gyermek, mint szeretnénk, akad szép számmal. Hogy melyik iskolát hányan választják, azt – ideális esetben – eldönti a verseny. A verseny persze sosem ideális, van, ahol közeltávol egy iskola akad, legyen bármilyen is, a szülő csak oda tudja beíratni a gyermekét. A verseny feltételei azonban ideális esetben semlegesek.

Nálunk nem azok: ha egy iskolát nem valamilyen szemlélet köré szerveződött szakmai műhely vagy az állam vagy az önkormányzat tart fenn, hanem az egyház, akkor többlettámogatást kap mindnyájunk adójából.

Holott a francia forradalom óta körülbelül tudható, hogy az állam és az egyház(ak) szétválasztása helyénvaló. Ha így van, miért érdemelne megkülönböztetett költségvetési törődést az egyházi fenntartású iskola mással szemben?

Az ősbűnt a Horn-kormány követte el. A rendszerváltás után jogosan karanténba zárt szocialisták, ahogy a kormányrúdig szabadultak onnét, rosszul kiélt lelkiismeret-furdalásukban aránytalan és igazságtalan szerződést kötöttek a mindig éhes Vatikánnal.

Innen datálódik az egyházi iskolák extra finanszírozása.

A közoktatási közfeladatot ellátó egyház a normatív hozzájáruláson és támogatáson túl kiegészítő támogatásra jogosult ugyanis, nem is kevésre, idén majd negyedmillió forintot kapnak gyermekenként.

Mint erről olvashattunk e hasábokon nemrég, van is erre igény. Tavaly a közoktatásról szóló törvényt sikerült úgy módosítania a kormánytöbbségnek, hogy az iskoláktól sokkal könnyebben megszabadulhatnak az önkormányzatok az egyházak javára.

Korábban az önkormányzat, miután átadta az iskolát egyházi fenntartásba, még öt éven keresztül köteles volt saját költségvetéséből fedezni a kiegészítő támogatást. Az új szabályozás szerint nem kell az önkormányzatnak az állami költségvetésbe befizetnie ezt a kiegészítő támogatást. Az egyház mint új fenntartó az átvételt követően azonnal megkapja azt az államtól.

Az átadásról az önkormányzat és az egyház közoktatási megállapodást köt. A korábbi szabályozás szerint az öt év leteltével, miután az önkormányzat már nem támogatja az átadott iskola fenntartását, a megállapodást egyoldalúan fel lehet mondani. Az új szabályozás ezt a lehetőséget nem érinti. Vagyis a közoktatási megállapodás megkötését követően akár azonnal egyoldalúan felmondható válik.

A szorongatott pénzügyi helyzetben lévő önkormányzatokat vezető polgármesterektől akár érthető is, hogy menekülnének a rájuk bízott közfeladat terhe alól. Csakhogy a kettős inspiráció – a nehéz helyzetű helyhatóságok és az állami kivételezés az egyházi iskolákkal – a világnézetileg semleges oktatás felszámolását jelenti. Az egyházakat természetesen megilleti nem csupán az iskolafenntartási jog, de az elismerés is, ha magas színvonalú szakmai munkát végző, elhivatott pedagógusokat toborozva oktatási intézményeket tart fenn, azok számára, akik az adott egyház hitelvei szerint élnek. Ám az állam, ha hisz a modernizáció alapértékeiben, s nem kívánja a felnövő generáció tagjainak szellemi orientációját egyházi dogmákkal befolyásolni, nem lehet motorja az iskolák egyházi kézbe való átjátszásának. A XXI. század kihívásainak megértéseihez természetesen sikerrel vezethet az út bármilyen egyházi iskolában folytatott stúdiumokon keresztül. Nem kell ehhez más, csak néhány szakmáját, a gyerekeket szerető tanár. Csak éppen nem e századi megoldás, ha az állam intézkedései nyomán és nem a valós igényeknek megfelelően szaporodnak el a vicariatus fenntartású iskolák, ráoktrojálva a gyerekekre hitéletet, papi szemlélet szerinti világnézetet.

A közoktatás átalakításának van egy idetartozó még érzékenyebb vetülete: az úgynevezett védett sávba, tehát a tanítási időbe kívánják beterelni a hittan-, erkölcsoktatási órákat. Magam úgy vélném, hogy matematikaórán éppúgy, mint tornaórán vagy irodalomórán, hivatása gyakorlása közben folyamatosan erkölcsi értékeket közvetít a pedagógus. A munka erkölcsét, a szolidaritás erkölcsi parancsát. Az elismerések és elmarasztalások rendszerével, különböző kérdések boncolgatásával folyamatosan morális mintát szolgáltat. Az iskola azonban sokféle szolgáltatást tud nyújtani a tanítási idő után is, így a szolfézs és a nyelvi különórák mellett helyes, ha a hittanóráknak is teret biztosít.

De a tanrenden belül? Le a szekularizációval? Hol a választási szabadság, a lelkiismereti szabadság érdeksérelem nélküli megélhetősége? És mi lesz azzal a néhány diákkal, aki nem gyakorolja az adott iskolában kurrens hitet, vagy épp nem istenhívő? Ők addig sétálgathatnak a folyosón? Ők lesznek a közszemlére tett „mások”?

Ha van némi empátia, gyermekszeretet és pedagógiai érzékenység az oktatáspolitika mai irányító asszonyában és kollégáiban, akkor Szent Pál szavaival kérjük: „Törekedjetek azonban az értékesebb adományokra!”.

A szerző miniszterelnökségi államtitkár, 2002-2008