1952 óta forgolódok a múzeumok környékén, ebből negyvenegy évet a szegedi pántlikamérésben töltöttem, és 37 esztendeig oktattam is a szakmát. Most csak becsületből nyitom ki a számat, mert napjainkban olyan mélyre süllyedt hazai múzeumaink ügye, mint amilyen mélyen a múlt század ötvenes éveinek elején volt.

Az 1949-ben államosított gyűjtemények a Népművelési Minisztérium kebelében a mozik, múzeumok, varieték, cirkuszok kategóriájába sorolódtak, a működésükhöz szükséges anyagi fedezetet Budapestről utalgatták, ha a korábban leküldött előleggel elszámoltak. Emlékszem azokra a minisztériumi utasításokra, melyek szerint a takarékosság érdekében a levélpapír mindkét oldalára írni kell, szükség szerint a régi iratok hátoldalát is használjuk, takarékoskodni kell az indigóval, és az írógépszalagot is meg lehet fordítani.

A SzegediMúzeumnak 1950-ben volt igazgatója, hivatalsegéde, adminisztrátora, egy telefonja és egy írógépe. Évek múlva szépen gyarapodott a kutatói állomány, megszülettek a korszerű didaktikus kiállítások, bővült az épület, évkönyv is indult. Mégis ’56 után egy ideig két megyében (Békés és Csongrád) voltam utazó régész, de még a Dunakanyar ásatásaiba is besegítettem.

A fellendülés országosan 1963-ban kezdődött, amikor a vidéki múzeumok a megyei tanácsok fenntartásába (de nem a tulajdonába) kerültek. Egymással versengve újították fel lerobbant épületeiket, támogatták kiadványaikat, kiállító tevékenységüket. Ekkor született többek között Pécsett a múzeum utca, az Őrségben a pityerszeri skanzen, a nyíregyháza-sóstói múzeumfalu, az ópusztaszeri történeti emlékpark, Tác-Gorsium romkertje, Somogyvár romkertje, Budavár múzeumai és még nagyon sok európai szintű érték és létesítmény.

A rendszerváltás a vidék műkincseit a megyék tulajdonába juttatta, s ezzel véget vetett a fejlődés további reményeinek. A fenntartásra szánt „fejkvóta” elinflálódott, az áhított közgyűjtemények púppá, nyűggé váltak, úgy is bánnak velük. A szegedi múzeum nemzetközi megbecsülését nem a vasárnapi gyerekműsorok, hanem a tudományos tevékenység, az idegen nyelvű kiadványok, a nemzetközi érdeklődésre számot tartó kiállítások jelentik.

Most már miniszterünk sincs, nem is kell, mert a közgyűlés munkájába úgysem szólhat bele.

Kevesen tudják, hogy a „látványtár” fogalma úgy született, hogy a műszaki múzeum kiállítás híján megnyitotta raktárait a nagyközönség előtt. Móra Ferenc múzeuma is ilyen volt az első világháború előtt. Most ide kanyarodik vissza számos gyűjtemény. Erre még pénz is van, de szakkönyvre, folyóiratra, ásatásra, műtárgyvásárlásra, restaurálásra egy peták sincs. Lassan beigazolódik az ősi szólás: elég a gyűjtemény fenntartásához a portás, aki kinyit, beszedi a pénzt, este meg bezár.

A kutya utolérte a farkát, visszajött 1949. Lesz viszont külön szervezet, mely őrzi, takarítja, adminisztrálja a megbénított közgyűjteményeket. A búza vidéken terem, de a pesti tőzsdén adják-veszik. Az ország tiszteletre méltó műkincsállományának több mint a fele vidéken termett, és ott is marad. Ez a műkincsállomány a nemzeté, nem pedig kisebb térségek politikai szervezeteié. Illő lenne, ha nem úgy gondoskodnának róla, mint bevételi forrásról, hanem mint olyan vagyonról, melyet tisztességgel kell ápolni, gyarapítani utódaink számára.

Tudom, hogy „kutyaugatás nem hallatszik az égbe”, de remélem, ha nem is hallja, legalább elolvassa valaki.

A szerző régész, nyugalmazott múzeumigazgató