Líbia és a „humanitárius intervenció”
A közvélemény a hidegháború óta eltelt két évtizedben minden hasonló, komoly emberi áldozatokkal járó zavargás esetében – amúgy teljesen érthetően – külső beavatkozásért kiáltott. Amikor a hutuk a kilencvenes évek elején Ruandában módszeresen elkezdték lemészárolni a tuszikat és a „mérsékelt” hutukat, mindenki úgy vélte, hogy külső intervencióval kellene megakadályozni a népirtás folytatását. Hasonlóan reagált a közvélemény akkor is, amikor a délszláv háború öldökléseiről, a szomáliai központi hatalom összeomlása utáni zűrzavarról vagy a koszovói albánokkal szemben elkövetett szerb atrocitásokról értesült. Akkor viszont, amikor az ENSZ valamelyik országgal szemben tényleg intervenciót indított, rövidesen bírálni kezdték annak végrehajtását. Súlyos vádakkal illették az ENSZ kéksisakosait boszniai tevékenységük miatt, lesajnáló riportok jelentek meg a sajtóban az amerikai katonák szerencsétlenül végződött szomáliai bevetéséről. Különösen súlyos ellenérzéseket váltott ki az, hogy a NATO 1999-ben összesen 73 napon keresztül bombázta Szerbiát.
Mindazonáltal az általánosan elterjedt vélekedés szerint a demokratikus államok végre elhatározhatnák, hogymindenütt fellépnek azokkal a kormányokkal vagy fegyveres csoportokkal szemben, amelyek halomra gyilkolják saját lakosaikat, vagy súlyosan sértik azok alapvető emberi jogait. Más szóval „humanitárius intervenciót” indítanak az emberi életek védelmére. Sajnos azonban a demokratikus államok közössége még hosszú ideig nem lesz abban a helyzetben, hogy eszerint járjon el. Ehhez egyelőre hiányoznak a megfelelő nemzetközi jogi normák, de nem jöttek létre a szükséges intézményi keretek sem.
A nemzetközi jog ma még nem ismeri a „humanitárius intervenció” fogalmát, azt, amely a XIX. században bukkant fel először. Annak idején erre hivatkozva indítottak az európai nagyhatalmak fegyveres akciókat – többnyire a „keresztények védelmére” – egy-egy balkáni vagy közel-keleti országban. Mivel akkoriban még semmilyen norma sem tiltotta a háborúindítást, e fogalomnak jogilag nem volt igazán jelentősége. Egy állam ugyanis akkor is jogszerűen indíthatott fegyveres támadást egy másikkal szemben, ha egyáltalán semmire sem hivatkozott. A világ csak a XX. század közepén, az ENSZ megalapításakor jutott el a háború és bármilyen más fegyveres erőszak tilalmának a kimondásáig. Ilyen körülmények között hosszú ideig fel sem merülhetett az, hogy bárki „humanitárius intervenciót” indítson.
A helyzet a hidegháborút követő években is csak részben változott meg. A Nyugat a kilencvenes évek elején ismerte fel azt, hogy nem maradhat tétlen egyegy humanitárius katasztrófával fenyegető válságban. A BT tagjai az amerikai–orosz „mézeshetek” időszakában késztetést éreztek arra, hogy olyan humanitárius válságokba avatkozzanak be, amelyek kizárólag valamely államon belül keletkeztek. Ekkor a testület több határozatában is kijelentette, hogy az érintett államban kialakult helyzet „veszélyt jelent a nemzetközi békére és biztonságra”. Más szóval azt állította, hogy a válság, a humanitárius katasztrófa – egyebek között a rendszerint meginduló menekültáradat miatt – átterjedhet a szomszédos államokra is. Ilyenkor aztán a BT felhatalmazást adott fegyveres beavatkozásra. Ilyen tartalmú határozat született például a már említett szomáliai válság kezdetén. Ruandában ugyanakkor a BT reménytelennek látta azt, hogy megállítható lenne a népirtás, így – bár szintén megállapította, hogy az ottani „humanitárius válság” a nemzetközi békét és biztonságot fenyegeti – voltaképpen csak mentőakciók lebonyolítására adott felhatalmazást. Ami a délszláv országok egymás ellen vívott háborúit illeti, azokat a BT nemzetközi fegyveres konfliktusoknak minősítette. Ezekkel kapcsolatban ugyanis az ENSZ-alapokmányban foglalt általános rendelkezések alapján dönthetett külső beavatkozásokról.
A kilencvenes években tehát olyan gyakorlat alakult ki, hogy a BT – anélkül, hogy a „humanitárius intervenció” fogalmára utalt volna – jogi lehetőséget teremtett ilyen jellegű nemzetközi fegyveres fellépésekre. Ezekről egyébként továbbra is csak a BT dönthetett, egyes államok vagy nemzetközi szervezetek saját magukat semmire sem jogosíthatták fel.
Ez az állapot egészen a koszovói konfliktus kiéleződéséig tartott. A nyugati hatalmak akkor készek lettek volna a koszovói albánok melletti fegyveres fellépésre, erről azonban a BT-ben az oroszok és a kínaiak kilátásba helyezett vétója miatt nem születhetett határozat. Ekkor a NATO úgy tett, mintha joga lett volna a „humanitárius intervencióra”, és homályos megfogalmazással erre hivatkozva indított légitámadásokat Szerbia ellen. A szövetség e döntése komoly ellentéteket okozott a nyugati hatalmak és Moszkva, illetve Peking között, a bombázások elhúzódása pedig a NATO-n belül váltott ki konfliktusokat, már-már jóvátehetetlen károkat okozva a szövetségnek.
Felhatalmazhatta volna most a Biztonsági Tanács a tagállamokat arra, hogy humanitárius hadműveletet indítsanak a Kadhafi -rezsim ellen? Minden bizonnyal, hiszen a BT erre vonatkozó jogát már senki sem vonta volna kétségbe. A jelek szerint azonban Oroszország és Kína – a nemzetközi beavatkozások hagyományos ellenzőjeként – most sem volt hajlandó megszavazni egy ilyen tartalmú határozatot. Valószínű azonban, hogy a nyugati hatalmak sem szándékoztak messzebb menni, mint szombaton este.
Biztosak lehetünk ugyanis abban, hogy a vezető hatalmak vezérkarai eddig semmiféle hadműveleti tervet nem dolgoztak ki Líbiával kapcsolatban, hiszen a válság alig egy hete tart, a katonai-politikai helyzet napról napra változik, és egyébként is szinte áttekinthetetlen. A vezérkarok tisztában vannak a sivatagi ország méreteivel és adottságaival. Líbia területe 1,7 millió négyzetkilométert tesz ki, ami több mint Németországé, Nagy-Britanniáé, Olaszországé és Spanyolországé együttvéve. Még a tengerhez közelebb eső, sűrűbben lakott szárazföldi területek feletti ellenőrzés megszerzésére is komolyabb előkészületeket kellene tenni. Csak emlékeztetőül: a Kuvaitot 1990-ben lerohanó Irak elleni koalíció létrehozása, a hadműveleti tervek kidolgozása és a támadó csapatok felvonulása kereken hat hónapot vett igénybe. Líbiában viszont most azonnal kellene cselekedni. Kommandós akciókat talán még gyorsan meg lehetne tervezni, a Kadhafihoz hű egységek azonban még mindig komoly küzdelmet folytatnak a felkelők ellen, tehát nagyobb ellenállásra lehetne számítani.
Éppen ezért tűntek racionálisabbnak azok az elképzelések, amelyek szerint a BT-nek a Kadhafiék által ellenőrzött területek felett repüléstilalmi övezet létrehozását kellene elrendelnie, hasonlóan ahhoz, mint amelyet az Egyesült Államok és két szövetségese az iraki erők Kuvaitból való kiverése után vezetett be. (A három állam 1991-ben Irak északi és déli területei felett egy-egy no-fly zone-t létesített, igaz, a BT felhatalmazása nélkül.) Sokak szerint ezzel meg lehetne akadályozni a líbiai légierő bevetését a felkelők állásai ellen, sőt a Kadhafihoz hű szárazföldi erők belső mozgását is az országban. Ilyen döntésre azonban – feltételezhetően a két keleti vétóhatalom ellenzése miatt – nem kerülhetett sor. De az is lehet, hogy a légi műveletet a nyugati vezérkarok egyelőre nem látták célszerűnek vagy kivitelezhetőnek.
A Biztonsági Tanács azért a fegyverembargó elrendelésével, az uralkodó családi klán emberiesség elleni bűntettek miatti megbélyegzésével, továbbá azzal, hogy az utóbbi tagjai ellen a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészével eljárást indíttatott, külföldön fellelhető vagyonukat pedig voltaképpen már el is kobozta, félreérthetetlen üzenetet juttatott el a szemben álló feleknek Líbiába. Semmiképpen sem lenne szabad azt lebecsülnünk.
A szerző nemzetközi jogász
