Egyértelmű, hogy az ügy márciusban induló tárgyalását megkülönböztetett érdeklődés kíséri majd, de nem mindegy, hogy a közvélemény milyen formában és „tálalásban” értesül annak menetéről.

Nincsenek felmérésekre támaszkodó ismereteink arról, hogy a hat életet, köztük egy gyermekét követelő és további áldozatokkal (súlyos, maradandó sérülésekkel, lelki megrázkódtatással, mai napig feldolgozatlan traumákkal) együtt járó gyűlölet-bűncselekmény milyen mélyen kavarta fel a magyar társadalmat, milyen kép él az elkövetőkről, azok indítékairól. A feltételezett elkövetők elfogása előtt számtalan összeesküvés-elmélettel találkozhattunk a sajtóban.

Simicskó István a nemzetbiztonsági bizottság akkori elnöke valószínűsítette – igaz, még a gyanúsítottak elfogása előtt –, hogy az elkövetők, illetve a megbízóik nem lehetnek magyarok, a cselekvő-mozgató erőt a határokon kívül kell keresni. A teóriák közül több a mai napig él, már csak azért is, mert a nyilvánosság előtt nem tárult fel, hogy az elkövetők kaptak-e, és ha igen kitől, kiktől külső támogatást, vagy esetleg megbízatást teljesítettek-e.

A teóriák természetéhez tartozik, hogy az időközben nyilvánvalóvá vált tények ellenére is tovább élnek, különösen amikor az ügy fontos dokumentumait minősítetten kezelik. Pedig el nem vitatható közérdek fűződik az eljárás nyilvánosságához, továbbá ahhoz, hogy alapos, tárgyilagos tudósításokból tájékozódhasson a közvélemény az igazságszolgáltatás folyamatáról. Ehhez, és a későbbi kutató-, feldolgozómunkához szükség van a történések rögzítésére, archiválásra. Biztos vagyok abban, hogy egy ilyen súlyú esetet még száz év múlva is érdeklődéssel fognak kutatni, nemcsak mint különleges bűncselekmény-sorozatot, hanem mint a rendszerváltást követő húsz évünk szégyenteljes mozzanatát.

Az elmúlt években a jelentősebb bűncselekmények igazságszolgáltatási eljárásait, kivált a közéleti-politikai vonatkozásúakat leginkább a Hír TV követte nyomon. Az ezen a téren a média számára kínálkozó lehetőségeket Magyarországon leginkább ők ismerték fel. Ez akkor is így van, ha ezek a tudósítások többnyire egyoldalúan, sajátos célok jegyében ábrázolták az eseteket, és gyakran már az eljárás kezdetén „ítéletet hirdettek”, sőt „ki is végezték”, megszégyenítették, megsemmisítették a kiszemelt áldozatot. A tálalás (operatőri munka, vágástechnika, kísérő szöveg stb.) nem nélkülözte a politikai célzatú hangulatkeltő elemeket.

A „cigányvadászat” (Tódor János kifejezése) ügyében induló, és valószínűsíthetően elhúzódó tárgyalássorozatról beszámolnak majd persze a kereskedelmi televíziók, és a közszolgálati hírműsorok a rájuk jellemző, többnyire rövid, gyakran hatásvadász bűnügyi tudósításokban. A média hozzáállása egyik napról a másikra nyilván nem változik meg alapvetően, de „a magyar kriminalisztika eddigi legsúlyosabb bűncselekmény-sorozata” esetében – ahol a rasszista indíték el nem hallgatható (nem úgy, mint számos korábbi gyűlölet-bűncselekmény esetében) –indokolt, hogy szülessenek szakmai igényességgel készült, tárgyilagos tudósítások (is), és ezek széles körben elérhetőek legyenek. Ha ehhez arra van szükség, hogy felálljanak erre az alkalomra alternatív forgatócsoportok, akkor álljanak fel, és legyenek ott, ahol a történések lesznek!

Fontos még, hogy készüljenek olyan vizsgálatok, könyvek, dokumentumfilmek, alkotói feldolgozások, melyek figyelmet szentelnek az áldozatok nézőpontjának, és foglalkoznak a Magyarországon élők romák és a többségi társadalom együttélését mérgező előítéletekkel és a konfliktusokat tápláló társadalmi problémákkal. Mindehhez szükség van arra, hogy a bíróság tegye lehetővé az eljárás lehető legteljesebb nyilvánosságát, dokumentálását.

Miközben a gyanúsítottakat megillető jogok, a védelem joga nem korlátozható, nem feledkezhetünk el az áldozatok érdekeinek védelméről, jogaik érvényesítéséről sem. Az elmúlt hónapokban kapcsolatba lépve a sértettekkel és az áldozatok hozzátartózóival azt tapasztaltam, hogy alapvető jogaikkal az eljárás kezdete óta nincsenek tisztában. Bár érdekli, foglalkoztatja őket a büntetőeljárás folyamata, alapvető információkkal sem rendelkeznek annak menetéről, ahogy egyébként a sértetti képviseletet ellátók, illetve közülük azok sem, akikkel volt módom közvetlenül kapcsolatba kerülni. (Például nem ismert számukra a vádirat.) Ez bizony megengedhetetlen.

Az Amnesty International 2010 novemberében nyilvánosságra hozott jelentése külön fejezetben foglalkozik az áldozatvédelemmel, a jogorvoslattal kapcsolatos hiányosságokkal. A jelentés kiemeli, hogy az igazságszolgáltatás során az Európai Unió tagállamainak „biztosítaniuk kell, hogy az áldozatok hozzáférhessenek az ügyük szempontjából fontos, érdekeik védelme és jogaik gyakorlása szempontjából szükséges információkhoz”. A jelentés sorolja az érintetteket megillető jogokat (így például megfelelő módon tájékoztatni kell az áldozatokat a jogorvoslattal, jogi segítségnyújtással, kárenyhítéssel, védelemmel, mentálispszichológiai támogatással, valamint az igazságszolgáltatási eljárással összefüggő jogaikról, lehetőségeikről), melyeket viszont ebben az eljárásban ez idáig alapvetően nem, vagy nem kielégítően biztosították a magyar hatóságok. Ez akkor is így van, ha a sértetteket képviselő ügyvédektől is aktívabb, kezdeményezőbb magatartás várható el, mint amit több esetben is tapasztaltam.

Ilyen körülmények között fontossá válik az a kérdés, hogy a márciusban induló per kezdetéig képesek lesznek-e az áldozatokat képviselő jogászok felkészülni és akár egymással is egyeztetve határozottan és eredményesen fellépni. Attól tartok, hogy ha belátható időn belül nem jön létre valamiféle kooperáció, vagy akár koalíció, és nem születik közös stratégia az áldozati képviselet dolgában, akkor azok, akik a perben aktív jogvédő szerepet vihetnének, inkább külső szemlélői, követői lesznek az eseményeknek.

Két éve, február 22-én éjszaka, különös kegyetlenséggel kivégeztek egy apát és ötéves kisfiát (Csorba Róbertet és Csorba Robikát). Megtervezett támadássorozat része volt ez a gyűlölet-bűncselekmény. Két honfitársunk kizárólag származása miatt vált áldozattá!

Már csak pár hét és a vádirat ismertetésével kezdetét veszi a büntetőperes eljárás a Pest Megyei Bíróságon.

Ezzel egy időben kezdi meg az Európai Unió parlamentje – Magyarország soros elnöksége idején – a romastratégia tárgyalását, melytől nagyon sokan nagyon sokat várnak. Soha jobb pillanat – ha már eddig nem tettük meg –, hogy szembenézzünk azzal: miképpen jutottunk el Tatárszentgyörgyig, sőt tovább! Soha jobb pillanat, hogy számba vegyük: hol is tartunk a roma honfitársainkkal kapcsolatos előítéletek dolgában, hogyan érvényesülnek az alapvető jogok, mit teszünk az egyre súlyosbodó társadalmi hátrányok felszámolásáért? Kiváló alkalom, hogy bizonyítsuk elsősorban magunknak (!) – miközben persze az európai közfigyelem érdeklődése is kísér bennünket –, hogy készek és képesek vagyunk változni és változtatni.

Például úgy, hogy még a stratégia megszületése előtt konkrét kezdeményezésekkel, intézkedésekkel adja tanújelét a magyar kormány és önkormányzataink, intézményeink, hatóságaink, hogy másképpen lesz eztán. Újra gondoljuk a romák integrációját a munkaerőpiacon, a közfoglalkoztatásban, az oktatásban, a különböző ellátásokban, hatósági intézkedésekben, eljárásokban, a mindennapokban.

A szerző volt országgyűlési képviselő

Marabu rajza