Ennél a pontnál gyorsan meg kell jegyeznem, hogy ez itt egyáltalán nem nyelvi rovat, sőt lassan már én szégyellem magam, hogy immáron hetente akad vezető politikus, aki alulmarad az anyanyelvvel folytatott egyre reménytelenebb csatározásban, s én ezt szóvá teszem. A köztársasági elnök és a magyar nyelv viszonyát a köztársaság tekintélyének megőrzése végett nem elemezném, épp elég az, hogy a miniszterelnök sincsen tisztában a szívlel és a szível ige közti különbséggel, hogy a főpolgármester nem tudja, hogy az eredő szó nem okot, hanem okozatot jelent, hogy kereszténydemokrata politikusok külön-külön meg testületileg sem ismerik a rezümé szó jelentését, összekeverik a renoméval, s ehhez jön most Pokorni az ő bálnáival, pedig rá úgy néztünk fel, mint a Fidesz egyszemélyes értelmiségi tagozatára.

Nyelvi hibát, szótévesztést mindazonáltal nem tenne szóvá az ember (mi magunk is vétkezünk épp eleget), ha nem párosulna pökhendi és kioktató modorral, agresszivitással, ráadásul ez a stílus már széles tömegeknek minta az érveléshez: jobboldali kommentelők például azzal védik Pokorni bálnáját, hogy a kommunisták viszont loptak, lenyúlták az országot, amiből ugyebár nyilvánvalóan következik, hogy a bálna a balneológia legfőbb vizsgálódási tárgya; az országos elbutulás lassan eléri azt a fokot, amikor már Szijjártó Péter is észrevétlenül vegyülhet el a tömegben.

Vagy hogy egy szintén e heti terméket, a Századvég intézet elemzését említsem, ami a miniszterelnök országértékelő beszédéről készült. A mondandó, hála az égnek, nem túl bonyolult: a szerzők mindössze anynyit állítanak, hogy mindenki hülye, aki nem érti Orbán Viktor országértékelő beszédének üzenetét. Különösen a kritikusok, amin persze nincs mit csodálkozni, hiszen „foglyai az időközben érvénytelenné vált paradigmáknak”, márpedig a miniszterelnök már egy új paradigma értelmében beszélt az új politika alapjairól, sőt az orbáni új paradigmát időközben az élet is igazolta, és nem csak itthon. Példának okáért, ami Észak-Afrikában és az arab világ néhány pontján történik, az mind Orbán éleslátását bizonyítja, hiszen az új paradigmát megmondta előre, azt már csak mi tesszük hozzá, hogy ha ezt így, előre tudta, illett volna Kairóban járva Mubarak elnöknek is szólnia, aki biztos értesítette volna Kadhafit is.

Mindezt csak azért említjük, mert úgy látjuk, hogy az új paradigmát magának a miniszterelnöknek a hívei sem appercipiálják kellőképpen, nem értik, hogy semmit se úgy kell értelmezni, mint régen. Ha egy kormány azt ígéri, hogy az új adókulccsal mindenki jól jár, s az első fizetésnapon kiderül, hogy az ország fele mégse jár jól, sőt kifejezetten rosszul jár, az új paradigmában ez nem ellentmondás, hanem maga a betartott ígéret, az emberek által hőn óhajtott új világ beteljesedése, amiből az is következik, hogy bármi történik itthon vagy a nagyvilágban, az mind Orbán váteszi képességeit dicséri.

Érthető hát, hogy a magunk részéről is csak üdvözölni tudjuk az új paradigmát, a vele járó új beszédmóddal, ebbéli örömünk mellett azonban nem bánnánk, ha valaki megmondaná a Századvég szerzőinek, hogy ha már a személyes felkeresés helyett a tanulmányírást választották a miniszterelnök iránti hálájuk és lojalitásuk kifejezésére, akkor a beszédével kapcsolatban használt „bombasztikus” jelzőt lehetőleg mellőzzék, mert az égvilágon semmi köze nincsen semmiféle bombához, netán súlyos, történelemformáló gondolathoz, egyedül a bombaszthoz van köze, ami viszont fellengzős, üres beszédet jelent.

Hacsak nem arról van szó, hogy a szerzők nagyon is ezt akarták a világ tudomására hozni, a régi paradigmához illő körmönfont módon.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa