Líbia kieső olaj- és földgázszállításai könnyen pótolhatóak, a szaúdiak máris ígéretet tettek rá. De Bahrein stratégiai jelentősége pótolhatatlan. A szigetsejkség az Egyesült Államok V. flottájának támaszpontja, egyszersmind a forrongó arab világnak az a csomópontja, amelyet lakosságának síita többsége okán a síita Irán már régen kiszemelt magának nemezise, a szunnita szaúdi királyság „ellensúlyozására”.

Bahreint híd köti össze Szaúd-Arábiával; beláthatatlan következményekkel járhat, ha a mostani lázadás teremtette politikai űrbe az iráni iszlám köztársaság nyomulna be. Onnantól – elvileg – szabad út nyílhat az V. flotta kiakolbólítása előtt is. Soha olyan „trambulin” nem teremtődött még a republikánus, síita és Amerika-ellenes perzsa rendszer előtt, mint amilyet a kicsi Bahrein kínál a monarchikus, szunnita és Amerika-barát szaúdi rendszerrel szemben. Az teljesen mellékes, hogy mind Irán, mind Szaúd-Arábia az óhitű iszlámot fejlesztette államvallássá, egyszersmind az elnyomás leghatékonyabb eszközévé.

Bahrein „eleste” a legriasztóbb perspektíva, amely az Egyesült Államok, de akár az Európai Unió tervezőasztalán megjelenhet. Ilyen volna még a Szuezi-csatorna vagy a Jemen által ellenőrzött Bab-el-Mandeb-szoros, azaz a létfontosságú olajszállítási útvonalak lezárása. A csökött, kőkorszaki elvek szerint élő, totalitárius szaúdi monarchia megrendülésének két következménye lenne. Egyrészt a dominóeffektus alapján ugyanerre a sorsra jutnának a felvilágosultabb, de mégis autoriter öbölbeli monarchiák (az emírségek, Oman, Katar, Kuvait), másrészt a legkomolyabb formában kerülhetne veszélybe a világ energiabiztonsága.

Meggyőződésem, hogy mindama hatalmak, amelyeknek érdekük fűződik a stabilitáshoz, akár brutális eszközökkel is útját fogják állni egy ilyen kimenetelnek. (A szaúdiak hadseregüket is átküldhetik Bahreinbe.) De a lehetőség ott van a levegőben, s ez az – alapjában tehát nem is a líbiai szállítások időleges kimaradásától való félelem –, ami a kőolaj árát fölfelé hajtja. Nem Észak-Afrikáról, hanem az Öbölről van szó. Líbia stratégiai jelentősége, ellentétben amazzal, nulla. Kadhafi rendszere, akár megbukik, akár megmarad, nem rendelkezik olyan eszközökkel, hogy a világ kőolajellátását és az olajszállítási útvonalakat veszélybe sodorja.

Úgy egy évtizede Irak diktátora, a kiszámíthatatlan Szaddám Huszein bírt utoljára ilyen kapacitással. Amikor Amerika megtámadta és rendszerét megsemmisítette, forma szerint Szaddám tömegpusztító fegyvereitől óvta a világot, valójában – amint azt Alan Greenspan, az amerikai jegybank visszavonult elnöke emlékirataiban velősen megfogalmazta – „az egész háború az olajról szólt”. Minden bizonytalanság, ami az olaj körül támad, minimum világpolitikai súlyú. Az ellentámadás nem fog késlekedni. De ettől még az anakronisztikus, önnön mozdulatlanságukban hibernálódott önkényuralmi rendszerek minősége csipetnyit sem változik, holott a népeknek épp ebből van elegük.