Én öngyilkosnak öltözöm.

Mert akkor jelmez sem kell, csak kellék. Utcai ruhában mehetek a társaságba, nem kell taxit sem hívnom mint azoknak, akik a kölcsönzőből kivett, hülye és unalmas jelmezükben nem mernek végigmenni a városon, nekem azonban elegendő egy meghurkolt kötél, meg egy búcsúlevél, amit a zakómra tűzök. Sokáig tűnődtem rajta, mit írjak a búcsúlevélre. Nehéz prózai feladat ez, mert egy búcsúnak nem szabad röhécselősnek lennie, az túl olcsó, de nem ajánlatos halálosan tragikus hangot sem megütni, mert akkor még azt hihetik, hogy tényleg van valami bajom. József Attilához fordultam tehát, mert mindig nála kötök ki, akár öröm ér, akár bánat, s meg is találtam, amit kerestem, mégpedig a Gyönyörűt láttam című költeményben.

Egy négyzetrácsos papírra azt írtam végül csupa nagybetűvel: „EL VOLTAM KESEREDVE. HÁT. MINDEN SÖTÉT ÉS SZOMORÚ LESZ.” Tán még szellemes is, csettintettem, mert egy öngyilkos esetében ez a pár sor jelentheti azt is, hogy a túlvilág az, amiről itt szó van, a sötét és szomorú mennyország maga. A jelmezbálon a nyakamba akasztott kötéllel, meg a búcsúlevéllel járkáltam tehát, s elégedetten nyugtáztam, hogy a kikölcsönzött lelkű élők közt én vagyok az egyetlen halott – egészen addig, amíg szembe nem jött velem egy kék szemű, szőke hajú, ismeretlen nő, akinek zsinórra fűzött gyógyszeres dobozok lógtak a nyakából, a madzag végén pedig egy kicsi, élénkpiros, üres képkeret himbálózott. Észrevette, hogy döbbenten bámulom, és elkerekedett a szeme.

– Te is öngyilkos lettél? –csattant föl olyan számonkérő hangon, mintha ismerném évek óta.

– Szerinted? – néztem rá, majd a gyógyszeres dobozokat figyeltem, az antidepresszánsokat, nyugtatókat, altatókat, aztán az üres keretre mutattam:

– És az? Az minek?

– Szerinted? – kérdezett vissza. – Abban volt a közös fotónk, míg el nem hagyott az a szemét. Aki miatt ma estére megöltem magam.

Majd csúfondáros pillantással végigmért, s a búcsúlevélen elnevette magát:

– Nahát, az az idézet eléggé banális! Ráadásul olyan versből választottad, amelyben József Attila logikai hibát vét. Pár sorral lejjebb azt írja, hogy „fegyvert ragadni gyengeség: megöl az ellenség és megver.” Nem tűnt föl neked, hogy egy megölt embert már nem lehet megverni? Legfeljebb csak holtában gyalázni? Az első változatban még az szerepel, hogy „elfog az ellenség és megver”. De sajnos átjavította.

Némán pislogtam, míg alázott, s közben hülyén, nagyon hülyén lógott a nyakamban a kötél.

Erre megszánt, s azt mondta:

– Jó, jó, de te legalább írtál búcsúlevelet. Erre nem is gondoltam. Amúgy magyar szakot végeztem, de tavaly kirúgtak a munkahelyemről, s rá egy hónapra elhagyott a pasim. Ellened mit követtek el?

Majd vidáman belém karolt, azután táncoltunk, s együtt zsebeltük be a sok cowboy, kalóz, vámpír és Zorro irigykedő pillantását. A farsangi mulatságból kocsmázni mentünk, berúgtunk, fölmentünk hozzám, de hajnaltájt sírva fakadt, s arra kért, hogy írjak neki búcsúlevelet sötét és szomorú tintával. Nem volt kedvem az íráshoz, de azért valamit piszmogtam rajta, arra még emlékszem, hogy rácsókoltam néhány igét a gyönyörű hasára, aztán elaludtunk, s reggel már hiába kerestem, csak üres gyógyszeres dobozok hevertek mellettem, ő már nem volt sehol, föltámadt nélkülem és elrepült.