Azaz az alapkérdés: sok-e a nyolc év a kormányzásra és készületlenek-e erre a magyar pártok?

Ma már egyértelműen megállapíthatjuk: a magyar rendszerváltás utáni pártverseny – a kormányváltások dinamikáját illetően – egyáltalán nem követte a nyugati mintákat. Az 1945 és 1990 közötti nyugat-európai demokráciák (úgy általában) mintát jelentettek a rendszerváltók számára, de a pártverseny és a váltógazdaság nem. A nyugati demokráciák működéséből is inkább a jólét fogalmára esett a hangsúly, s nem véletlen, hogy a demokratikus rendszerbe (nem utolsósorban a pártokba) vetett bizalom akkor kezdett (s eléggé korán) erodálódni, amikor kiderült, hogy ha valamit, hát akkor éppen a nyugati jólétet nem sikerül majd biztosítani a rendszerváltás utáni kormányoknak.

De hogyan is nézett ki Nyugat-Európában a pártverseny és a váltógazdálkodás?

Az első fontos körülmény, hogy ott gazdasági és társadalmi vívmányok sokasága legitimálta a pártokat 1945 után, s ennek keretét az ún. „jóléti konszenzus” (a közszolgáltatások államosítása, az állam újraelosztó szerepe és az állampolgári jogok mind szélesebb rétegekre való kiterjesztése) adta. Ez a jóléti konszenzus olyan erős paradigmát jelentett, amellyel szemben egy alternatív paradigmának egyszerűen nem volt elegendő vonzereje a választók számára. Ezt az állítást alátámasztja, hogy a jóléti rendszer működőképességében nagyon sokáig nem csupán a nyugati baloldal, de a jobboldal is hitt, azaz – röviden szólva – mindenki állambarát volt.

A 40-es évek végétől a 70-es évek közepéig tart ez a korszak, amelynek során például a brit baloldal több ciklust képes végigkormányozni, s a jobboldalnak nincs megfelelő ellenstratégiája vele szemben. A „neokonzervatív forradalom” majd csak a 70-es évek második felében következik be, elsöpörvén a jóléti konszenzust, kialakítva a többciklusú jobboldali kormányzás feltételeit. A legismertebb két példa a brit Konzervatív Párt 18 éves uralma (1979–1997), illetve a német Kereszténydemokrata Párt három egymást követő ciklusa (1983–1997). Ha a választók többsége tartósan nem rokonszenvezett volna ezekkel a pártokkal és kormányokkal, biztosan leváltják őket. De valamiért nem tették. Az 1945–1990 közötti periódusban – ellentétben a rendszerváltás utáni kelet-közép-európai kormányváltási dinamikával – a négyéves váltások a ritkák, s szinte hagyománnyá válik, hogy a kormányoknak hosszabb a „kifutási idejük”. (A nagy európai kormányfők és kancellárok egyike sem csupán egy ciklus erejéig töltötte be pozícióját.)

Mindezekkel a nyugati trendekkel ellentétben 1990 után nálunk természetes működési móddá a négyévenkénti váltógazdálkodás lett. Ennek oka nem az ellenzéki pártok fergeteges teljesítményében, hanem abban keresendő, hogy a kormányoknak nem volt elegendő erejük a jólétváró társadalmi közhangulat pacifikálására és a többnyire proteszt választói attitűdök leszerelésére. Keveseknek szúrt szemet, pedig fontos: a rendszerváltók a rendszerváltást csak alkotmányjogilag bástyázták kellőképpen körül (a 89-es „új” alkotmánnyal, a paktummal és egyéb járulékos megállapodásokkal), ám látószögükből kimaradt például az átmenetnek a pártrendszer szintjén történő megtervezése, mondjuk – hasonlóan az 1945 utáni Ausztriához – egy hosszabb időtávon keresztül működő nagykoalíció felállítása. Ennek híján egy „szabad versenyes” váltógazdálkodás, mondhatni egy „váltóláz” jött létre, amelyet először 2006-ban sikerült megtörni, hogy abból aztán – ellencsapásként – a Fidesz mostani centrális erőtere jöjjön létre.

De igazságtalanok se legyünk, ne gondoljuk korszerűtlennek se a 4 évenkénti váltógazdálkodást. Sőt a rendszerváltók fejében nyilván a túl hosszú kormányzás lett volna a korszerűtlen – ismerve a hazai előzményeket. 1867 és 1945 között lényegében a magyar kormányok vetélytárs nélkül kormányoztak, miközben az ellenzék sansza legfeljebb az volt (ez jó néhányszor megtörtént), hogy integrálódik a kormánypártba. Ha ezt nem akarta, akkor – Bibó szavával – „túlfeszített lényeglátóvá” vált, mindenféle légvárakat kezdett építeni és erkölcsi etalonná növesztette fel magát. 1948 után azonban már ezek a „kiskapuk” sem maradtak, s évtizedekre létrejött az egypártrendszer.

A rendszerváltás után úgy tűnt, egyszer s mindenkorra elbúcsúzunk a nagy hegemonisztikus (egy)párttól – ez akkor a demokratikus pluralizmus csúcsértékének számított. Senkinek soha ne legyen esélye többé a hatalom hosszú távra történő kisajátítására, mert hát a túl hosszú hatalom nálunk előidézi a hegemonisztikus (rosszabb esetben a tényleges) egypártrendszert. Az MSZP 1994-es visszatérése inkább a szocializmus iránti nosztalgia szempontjából, semmint egy történelmi trend visszatérése okán izgatta a közvéleményt, holott az utóbbi sokkal fontosabb és mélyebb tendencia. Hiszen ha nincs 1994, talán a Fidesz pártfejlődése is egészen más irányban, nem egy hatalmas gyűjtőpárt felépítése irányában folytatódik. Mindenesetre már 1994-ben is felrémlett a centrális erőtér, hogy aztán 2010-re valóra váljék, egy időre szándéka szerint felfüggesztve a négyévenkénti váltógazdálkodás szép, de – valljuk be – nem túlságosan eredményes – hagyományát.

Merthogy a nyugati demokráciákban a többciklusú kormányzás értelmét az eredményesség és a hatékonyság adja. Egyfelől a hosszabb kormányzati periódusok bebizonyítják a közönség számára a kormányzati kompetenciát, másfelől lehetőséget adnak az ellenzéknek a távlatos és szisztematikus építkezésre. Nálunk viszont – nem lévén hosszabb távú kormányzás – a „négyéves” kormányok csak alkotmányjogi értelemben stabilizáltak, de képtelenek voltak gazdasági és társadalmi stabilizálásra. Ezenközben a mindenkori ellenzéki pártoknak állandóan résen kellett lenniük, s hatalmi vágyakozásuk mellett a háttérbe szorult belső önmegújítási mechanizmusuk kifejlesztése.

Ilyen – a nyugatiaktól eltérő – előzmények után talán jogos Majtényi László felvetése, miszerint a magyar pártok készületlenek arra, hogy egy ciklusnál többet kormányozzanak. De mi a helyzet a Fidesszel? Ugyanúgy jár, mint elődei? Négy év alatt felmorzsolódik? Vagy a Fidesz lesz az első párt, amely két-három nyugodt ciklussal megalapoz egy újfajta hazai váltógazdálkodást?

A kormányzati ciklusok „meghosszabbítása” teljesen független attól a kérdéstől, hogy szeretjük-e a Fideszt. Egyszerűen a demokratikus rendszerek teljesítőképessége – épp az említett nyugati minták alapján – jobban kibontakozik, ha a kormányok nem négyévenként cserélgetik egymást. Azaz: bármennyire is nehéz, de mégiscsak meg kell tanulni több cikluson keresztül kormányozni. Ez egy olyan országban, ahol a felek nem ehhez szoktak és nem ezt tanulták, roppant nehéz. Ám azt is látnunk kell, hogy ebben a folyamatban a kezdőlépést nem a Fidesz, hanem az MSZP tehette meg, amikor 2006-ban Gyurcsány Ferenc egyfolytában másodszor is győzelemre vitte az egyébként belülről nem megújult baloldali pártot.

Reálisan nézve Gyurcsány győzelmemögött az a megfontolás állott, hogyMagyarország nem folytathatja tovább a 90-es években megszokott váltógazdálkodást, mert a négyévenkénti cserék lenullázzák az országot. Négyévente ugyanis addig „éri meg” kormányt váltani, amíg van elegendő proteszt potenciál a kormányon még nem járt pártok közönségében. Ez a Fidesz 1998-as első kormányra kerülésével nagyjából ki is merült, hiszen a közönség ekkor az utolsó, az addig csak ellenzékben lévő pártot is kipróbálhatta kormányzati szerepben. A demokratikus rendszer első 10-12 évében a választók hittek abban, hogy az aktuális kormányok gyors leváltása valami jobbat hozhat a fennállónál. Ez a hit a 2000-es évek közepére rendkívüli mértékben megkopott, ráadásul az őszödi beszéd rögvest eltántorította azokat a szavazókat is, akik esetleg el tudták volna képzelni a többciklusú kormányzásokat. Gyurcsány beszédével nem az a baj, mint sokan mondták, hogy ti. „hazugságbeszéd”, hanem az, hogy a többciklusú kormányzás kialakulása felé aknákat fektetett le, mert azt sugallta, hogy íme, itt egy párt, amely ugyan másodszorra is mandátumot kapott, de ezt csak különféle praktikák segítségével tudta elérni. Azaz: dupla ciklus, dupla nyomorúság. S ezt a jövőben minden módon el kell kerülni. Nem véletlen, hogy a Fidesz akkor vált igazán éles ellenfelévé a baloldalnak, amikor az megnyerte második ciklusát.

S itt a magyarázata a Fidesszel szembeni ellenérzéseknek is. A Fidesz ugyan csak néhány hónapja van kormányon, de megítélésé ben egy másik időtáv, a Kötcsén meghirdetett s két évtizedre tervezett centrális erőtér játssza a főszerepet. A Fidesz természetesen semmi rendkívülit nem mond akkor, amikor saját működését nem 4 évesre tervezi. Ahogy Gyurcsánynál, a kiindulópont itt is helyes. Ehhez azonban kapcsolódik egy második fontos körülmény. Ha igaz a fentebbi leírás (hogy ti. az 1990 előtti nyugati demokráciákban a hosszú ciklusok nagy gazdasági paradigmákhoz kötődtek), akkor fölvethető az a kérdés, hogy a Fidesz hosszabb távra tervezett kormányzása vajon milyen paradigmához kötődik. A „neoliberalizmust” elutasítja a Fidesz, de sem a világban, sem itthon nem látunk kirajzolódni olyan új gazdaságpolitikai irányvonalat, amely ezt felváltaná. S itt érhető tetten a Fidesz kormányzásának belső ellentmondása: működése nem egy új gazdaságpolitikai trendet, hanem csak a régi kritikáját fejezi ki anélkül, hogy meg tudná mondani, pontosan mit is akar.

Egyúttal ez a Fidesz-kormányzás legnagyobb kockázata is. Hiszen a Fidesz több ciklusra akar kormányozni, de ehhez – hogy úgy mondjam – csak a „belső erőforrásai” (a társadalom többségének elégedetlensége a bal-liberális kormányzással szemben) vannak meg. Messze nem elegendő azonban a „külső erőforrások” köre, ha tetszik: a nemzetközi elfogadottság. A korábbi nyugat-európai példákban a hosszú ciklusokat olyan kormányok vitték végig, amelyek „belesimultak” az éppen aktuális nyugat-európai trendekbe. Amikor a jóléti konszenzus időszaka tartott, akkor a kormányok egy jóléti gazdaságpolitikára kaptak mandátumot, amikor a neokonzervatív fordulat következett be, akkor az állam és a jóléti szolgáltatások leépítését végezték el. Ennél most lényegesen bonyolultabb a helyzet, hiszen ilyen világos tendenciák ezúttal egyáltalán nem rajzolódnak ki.

Azaz – visszatérve Majtényi Lászlóra – a kérdés most az, mi a jobb: ha 2014-ben megint változás következik, s jön egy újabb csere, vagy ha a Fidesz szándékai győzedelmeskednek, és újabb ciklusra rendezkedik be? A dráma az, hogy a jelenlegi ellenzék egyelőre egy ciklusra is készületlen...

A szerző politológus, MTA Politikatudományi Intézet