Kubatov pártigazgatóról tudtunk. Kubatov sporttárssal még csak ismerkedünk.

Már abban is nyilvánvaló volt a szándék, hogy a direktor helyet kapott a klub elnökségében. Újabban pedig már egyenesen elnöknek jelölik, hátha – befolyása és kapcsolati tőkéje révén – befektetőt, azaz pénzt tud szerezni az FTC-nek.

Ami a futballrészleget illeti, nem lesz könnyű támogatót találnia. Attól már távol vagyunk, hogy a magyar labdarúgás – vagy annak bármely, hajdanán nagy klubja – nemzeti kincs lenne. A tradíció persze örök: Schlosser, Sárosi doktor, Deák „Bamba” vagy Albert Flórián mindig a magyar kultúrtörténet része marad. Ám ez egyáltalán nem mondható el a mai – illetve, már legalább másfél évtizede vergődő – utódokról. Erkel Ferenc is muzsikus volt; a Kati és a Kerek Perec is zenélt. A nagy zeneköltő halhatatlan; de hogy a Kerek Perec is az volna?

Itt a legnagyobb probléma. Nevezetesen, hogy a jelenlegi (valójában 1986, a mexikói világbajnokság óta egyre csak süllyedő) magyar labdarúgás eladhatatlan. A futballüzlet nem működhet futball nélkül (és fordítva). Nálunk ezt a fából vaskarika dilemmát igyekeznek megoldani évtizedek óta. A feladat abszurditásának megfelelő sikerrel. Mifelénk a labdarúgás csak viszi a pénzt, egyebek közt azért is, mert szinte objektív tényként kell kezelni, hogy például az FTC éves költségvetése 1,2 milliárd forint. Mitől? Erre a produkcióra – mondjuk – 200 millió nem elég? Ráadásul az 1,2 milliárd forint is bagatell a nemzetközi labdarúgásban. Nem egy egész esztendős büdzsére: még játékosvásárlásra is. Az előbbi összegnek megfelelő (hozzávetőleg) 4,3 millió euró egyetlen, nem különösebben ismert futballista ára, fizetés, prémium, egyéb költségek nélkül.

Kevin McCabe 2008-ban úgy vélte: évente ennyit megér az FTC. Három esztendő alatt kiderült: még ennyit sem ér meg. Multicégek tulajdonosának az 1,2 milliárd forint viszonylag kis összeg, kidobni viszont még neki is nagy pénz. Ráadásul a magyar futball semmit sem hozó „bizniszében” benne lenni – a hazai labdarúgás közege, a lelátók hangulata, a hajdani publikumnak a töredékére fogyatkozott „törzsközönség” stílusa miatt – sokkal inkább imázsrontó, mint arculatjavító.

Pedig az igazi futball társadalmi ügy, a legjobb fajtából. Mi, magyarok ezt csupán a múlt hagyományaiból tudjuk. Amennyiben az Albert név nemcsak a klubépület falán lenne olvasható, hanem új „császár” játszana az Üllői úton, úgy nem kellene fűhöz-fához futkosni: az üzlet rohanna az FTC után. Rodenbücher (elnézést kérve tőle, vagy bárkitől a csapatban) már nem annyira csábító...

De nem ő és megannyi társa tehet e képtelen helyzetről: két-három évtized számtalan mulasztása vezetett idáig.

A nemzeti kincstől a nemzeti nincsig.