Ebben az írásban nem szállnék be abba a kommunikációs vetélkedőbe, hogy mennyire technikai jellegű kifogások jelentéktelen kiigazításáról van szó, avagy komoly, lényegi engedmények születtek-e. Nem firtatnám azt sem, hogy mennyiben (nem) jelenti ez a megállapodás azt, hogy az Európai Unió potentátjai és mértéktartó közvéleménye szemében most már európai mintapolgár-e a magyar médiatörvény. Azt sem értékelném, hogy a jórészt a nyilvánosság előtt zajlott konfrontáció során ki és kit tett – vagy történetesen miként vált – nevetségessé.

Ezen kérdésben nyilván eltérő módon látjuk az eseményeket. Amit én láttam, abból nem a nevetségesség tűnt elő, én kifejezetten szánalmasnak érzékeltem a szituációt. Az Európai Parlament vitájában kialakult helyzet méltatlan volt egy húsz évvel ezelőtt a demokrácia útjára lépett tagállam számára. Egy magára adó magyar kormány vezetője nem kerülhetett volna ilyen helyzetbe. Sem abba, amit az ő fejéhez vágtak, sem abba, amit ő vágott bírálói fejéhez.

Azt mindenképpen rögzíthetjük, hogy a médiatörvény hibáit és hiátusait illetően a kormányzat most először kényszerült arra, hogy dolgozzon, érveljen és engedjen. A bizottsággal szemben nem volt elég a papagájkommunikáció, nem lehetett fölényes stílusban leradírozni az asztal másik oldalán ülő tárgyalófelet. Kiderült, nem érdemes mellébeszélni, arra hivatkozni, hogy a másik fél nem ismeri a matériát; lassan jobban ismerték, mint a magyar szakértők. Felteszem, az olvasók zöme hallott arról, hogy Neelie Kroes biztos stábja lényegében három tárgykört illetően fejezte ki abbéli aggodalmát, hogy összhangban áll-e a törvény az unió audiovizuális médiaszolgáltatásokat szabályozó irányelvével és egyéb dokumentumaival. Időközben újabb témakör is felmerült, és az unió alapjogi kartájának egyes témai is beszűrődtek a vizsgálódásba. A végeredmény a következő.

Kiegyensúlyozottság

A módosításra kerülő penzum az alábbiakban foglalható össze:

1. Eltörlik a törvény megejtően konfúzusra sikeredett 13. § (1) bekezdését, amely a média „összességének” számára jelöl ki tájékoztatási feladatot. Ezen feladat-meghatározás a „médiarendszer egészére” meghatározva átkerül egy megelőző, valóban alapelveket taglaló mondatba.

2. Kiveszik a letölthető médiaszolgáltatást, és mindazt, ami annak árnyékában működik, a kiegyensúlyozott hírszolgáltatási kötelezettség alól. A bizottság ezzel lényegében megvédte az „új médiát”, és valljuk be, ez a legfontosabb funkciója. Talán ma még nem látszik, de ezzel felbecsülhetetlen szolgálatot tett az izmosodó új média számára.

3. Amiről eddig kevés szó esett, a lineáris médiára fennmaradó kiegyensúlyozottsági kötelezettséghez a módosítás hozzátesz egy egyelőre homályosnak tűnő új megkötést, miszerint a „kötelezettség részletes szabályait a törvény az arányosság és a demokratikus közvélemény biztosítása követelményeinek megfelelően állapítja meg”. Lássuk ezt a törvényt! Egyelőre még nem bukkant fel. Bár megjegyzem, minden jóból, így a médiatörvényből is megárt a sok. De Navracsics Tibor vetette fel levelében, hogy a magyar kormány számára az is elképzelhető lenne, hogy az „esetleges pontosító jellegű” módosítások szintjén ne csupán a lekérhető médiaszolgáltatásokat vegyék ki a kiegyensúlyozott tájékoztatási kötelezettség alól, hanem még az is lehetséges, hogy e kötelezettség csak a közszolgálati vagy helyi közösségi csatornákra terjedjen ki. N

os a bizottság volt annyira nagyvonalú, hogy nem élt ezzel a lehetőséggel, nem ragaszkodott ehhez a módosításhoz. Értsük ezt úgy, hogy másra is hagyott munkát. Hiszen ha valóban úgy gondoljuk, hogy a médiatörvény izmosabb dolgait házon belül kell orvosolnunk, akkor itt az első lehetőség; még a törvény módosítása előtt kellene elfogadtatni, hogy a kiegyensúlyozottsági kötelezettség csak a közmédiumokra, legfeljebb a jelentős piaci részesedéssel rendelkező kereskedelmi csatornákra vonatkozzon. Saját felvetését illetően a magyar közvéleménnyel szemben is tanúsíthatna némi pontosító nagyvonalúságot a kormányzat.

A külföldi szolgáltatókra kiszabható büntetések

Ez a kérdés fontos volt a bizottság számára, mivel elsősorban azt kell biztosítania, hogy az irányelv az unió bármely tagállamában letelepedett média tekintetében érvényesüljön. A magyar fél elfogadta, hogy külföldi székhelyű médiaszolgáltatóra pénzbüntetést nem róhat ki a médiahatóság. De egy – valóban pontosító tartalmú – új elem is bekerül a törvénybe: eszerint bármely megmaradó jogkövetkezményt (felfüggesztés, jogsértés elismerésére való kötelezés) „kizárólag a Magyar Köztársaság területén terjesztett médiaszolgáltatás tekintetében” lehet alkalmazni. Hogy ezek után miként kívánja fülön csípni a médiahatóság a Kuruc.info portált és társait, az nem egészen világos. Ha az uszító, a durván rasszista tartalom a szlovák, román, szerb vagy horvát fennhatóság alatti link segítségével elérhető, akkor mindez meddő vállalkozás.

A nyilvántartásba vétel átszabása, átfazonírozása

A bizottság úgy olvasta a törvényt, hogy a médiahatóság által történő nyilvántartásba vétel feltétele lenne a lekérhető szolgáltatások, az online és a nyomtatott sajtó működése megkezdésének. Amiatt is aggódtak, hogy az esetleges hiánypótlási felhívás révén a megjelenés elhalasztását lehet elérni. A magyar fél vitatta ezt az értelmezést. A bizottság szakértői nem ma jöttek le a falvédőről, jól ismerik az elektronikus hírközlési szolgáltatások bejelentésének magyarországi rendjét: a regisztráció ebben az esetben feltétele a működés megkezdésének. A magyar kormány hozzájárult a módosításhoz, amely végre feketén-fehéren kimondja, hogy a működés megkezdésének nem feltétele a nyilvántartásba vétel.

A regisztráció körüli kifogásoknak ezzel még nyilvánvalóan nincs vége. Van olyan hírportál, professzionális blog, amely ennek ellenére sem szeretné magát regisztráltatni, és annak megtagadását fontolja.

A kirekesztő (diszkrimináló) és a sértő tartalom

A bizottság egy negyedik témát is felfedezett. Kifogásolta a törvénynek a tágan meghatározott közösségeket, bármely többséget, etnikai és vallási csoportot nyíltan vagy burkolt módon sértő médiatartalmat tiltó rendelkezését, mivel az olyan tág körben tilt, hogy akár a burkolt sértés is szankcionálhatóvá válna. Ez nem csupán az irányelvbe ütközik, de a bizottság sajtóközleménye szerint az alapjogi karta szólásszabadságot védő 11. cikkelyét is sértheti. Erre tekintettel járult hozzá a magyar fél ahhoz, hogy a 17. § (2) bekezdésében megjelölt „nyílt vagy burkolt megsértés” elkövetési magatartás kerüljön ki a törvényből. Marad a kirekesztés, amelyről azt gondolhatjuk, hogy a gyűlöletre izgatás megnyilvánulása lenne. A meghatározások terén mintha akadna még némi bizonytalanság: a törvény letárgyalt angol fordítása csak a diszkriminációra utal, a bizottság sajtóközleménye viszont mind a kirekesztésre, mind a diszkriminációra. Gyaníthatóan ez a történet sem ér véget itt, a 17. § egyéb fordulatai az Alkotmánybíróságon kötnek ki, bár kétségtelen, a bizottság jelentős munkát végzett el a taláros testület helyett.

Összegezve: ne becsüljük le azt, ameddig a bizottság eljutott. Természetesen hagyott munkát másra, a magyar Alkotmánybíróságra, a szakmai és a laikus közvéleményre. A bizottság azt is hangsúlyozta, hogy szemmel tartja a dolgokat, az átdolgozott törvény következetes alkalmazását figyelemmel kíséri. Vegyük figyelembe, hogy az uniós alapszerződésben foglalt rendelkezések és az alapjogi chartában rögzített szabadságjogok érvényesíthetősége körül még több bizonytalanság él az unióban. Ezek tisztázása éveket, könnyen meglehet, évtizedeket vehet igénybe. Nem lett volna szerencsés, ha a magyar médiatörvényen kísérleteztek volna. A munka többi részét itthon, házon belül kell elvégeznünk.

A szerző ügyvéd