Évente félmillió adag vérrel kényelmesen ellennénk. Mindenki, aki egészséges, adhat akár kéthavonta egy-egy adagot 65 év alatt, valamint 18 év és ötven kiló fölött. 6,6 millióan vagyunk ilyenek, potenciális véradók az országban – nyilatkozta az Országos Vérellátó Szolgálat főigazgatója Danó Anna drámai cikkében. Vonjuk le ebből azokat, akik szegények, éheznek, rosszul lesznek a vérük látványától, a véradási lehetőségektől távol élnek stb. – akkor is! Azok túlnyomó része, akiknek az ereiben ott csordogál az életmentő vér, melyet fél-, de legfeljebb háromnegyed óra alatt, minimális fájdalommal és kényelmetlenséggel átadhatnak, hogy aztán a szervezetük gyorsan és ingyen újratermelje nekik – nem teszi. Évente egyszer sem. Soha életében.

És minél fiatalabb, annál kevésbé. Az öt-hatmillióból az a negyedmillió, aki még adja a vérét, zömében mi, öreg véradók vagyunk, ötvenesek-hatvanasok, akiket öt-tíz év múlva már kivonnak a véradó forgalomból. És akkor mi lesz?

Amikor már most is viszi magával a családi körből összeszedett vért a nem életmentő szívműtétre várók csaknem harmada az egyetemi szívklinikára, hogy bejusson a műtőbe, s beelőzze azokat, akik nem jutnak rokonvérhez.

A cikkünk villámgyorsan szétfutott a hálón. A kádárista munkáspárt honlapján így kommentálták: „Érdekes dolog ez! A szocializmusban nem volt hiány véradókból. Meg az egész meg volt szervezve!” Tényleg érdekes dolog ez. Volt sorkatonaság, mindenféle társadalmi funkcióval felszerelt nagyvállalat, kollektivista ideológiával fedett diktatúra, mely szemmel tartotta és morális gyámság alá helyezte az életünket. Mindez már nincs hál’ istennek. Sajnos a szolidaritás polgári ethosza sem létezik (még?). Ezért vér sincs itt a szolidaritástörténeti senkiföldjén.

És nem csak a vérünkről van szó. Két hónappal ezelőtt kolléganőnk egy még drámaibb cikkében arról írt, hogy miközben kétségbeesett szülők, gyerekek, rokonok várják napról napra a hozzátartozójuk életét megmentő szervet, nálunk a világátlag töredékét éri el az egymillió emberre jutó donorok száma. A lehetséges donorszámnak csak a harmadát érjük el. Három megmenthető életből kettőt eldobunk. Konfliktuskerülésből, kényelemszeretetből. Nem akárkik konfliktuskerüléséből és kényelemszeretetéből, hanem orvosokéból! Akik nem harcolnak az elvesztett beteg rokonaival a megmenthetőkért, és akik sokkal kevesebb beteget írnak föl az életmentő beavatkozásra várók listájára, mint ahánynak az életét ilyen beavatkozással ténylegesen meg lehetne menteni.

Aki nem látja az összefüggést a betegekkel és a nincstelenekkel való szolidaritás hiánya között, az vak. Aki sajnálja a vérét attól, aki rászorul, még inkább sajnálni fogja az adóját attól, aki rászorul. A vérben szegény ország szegényben lesz gazdag.