A hivatalos nemzetközi adatok szerint hosszú évek óta tartó és még jó ideig érvényes tendencia hatásai ezek – egymilliárdnál többen éheznek, sőt ahol eddig árubőség volt, most ott is hiány mutatkozik. Még az EU ötszázmillió eurós belső éhezésellenes programja is inog. Ez korábban az intervenciós, azaz garantált áron felvásárolt és raktározott készletek felhasználásával operálhatott, de amíg az elmúlt évtizedekben az ilyen beszerzésből jelentős tételek voltak a raktárakban, mára alig van ilyen. Elképzelhető, hogy e célra már az idén is külön vásárolni kell élelmiszert.

Hiány van tehát a világon, amit előbb-utóbb kínálattal fognak kielégíteni, ha mással nem, hát a mifelénk veszélyesnek tartott génmódosított termékekkel. Létezik az az éhség, amely már nincs tekintettel semmiféle veszélyre.

Mindez jól körülírható üzleti következményekkel jár. Az élelmiszer elő fog lépni az első számú gazdaságstratégiai tényezők közé. A magyar kormány pedig éppen napjainkban látott neki egy új, szándékai szerint legalább évtizedes horizontú agrárkoncepció kidolgozásának. Ahogy mondani szokás, „koppanásra”, hiszen valóban lépni kell. A munkában a fő irányvonal a nyáron elfogadott ágazati kormányprogram lesz, amely azonban mintha fölényes messzetekintéssel siklana el a világban zajló folyamatok felett. Abban ugyanis ez olvasható: „Nem mondunk le az exportképes tömegáruk előállításáról és annak külkereskedelmi egyensúlyra gyakorolt jótékony hatásáról, de kiemelt célunk a magasabb hozzáadott értékű termékek előállításának elősegítése, az e téren elveszett hazai és külpiaci pozícióink visszaszerzése. A magyar agrárgazdaság számára a legfontosabb piac a helyi és a hazai piac.”

Ezzel önmagában semmi baj, de arról érkeznek hírek, hogy a gyakorlatban ez a hatékony működésre képes nagyobb üzemek támogatásának csökkentését és a kisebb egységek fokozottabb szubvencionálását jelenti majd. Csakhogy olcsón és egyenletesen jó minőségben az előbbiek tudnak tömegárut előállítani. Azt, amit a legszegényebbek, ha nehezen is, de meg tudnak venni.

A szándék, amely a „magasabb hozzáadott értékű” termékek megsegítését célozza, alapvetően helyes, valóban jobb üzlet a feldolgozott húst eladni, mint a takarmányt. Csakhogy e pillanatban úgy áll a helyzet, hogy a tavasz végére országunk búzaimportra szorulhat, ami pedig kitermeli a négyszázforintos kenyeret is. A világpiacon kialakult trend napjainkban éppen azoknak kínál jó üzletet, akik tömegáruval rendelkeznek – ezért (meg persze a kedvezőtlen időjárás miatt) lehet árfelhajtó hiány a hazai kereskedésben is. Ebben a helyzetben visszafogni azt, aki ilyen termelésre képes, legalábbis helytelennek tűnik. Mert valóban fontos a helyi piac, de annak árait már régen nem helyben alakítják.