Polgári forradalmak az arab világban?

Az arab világ forrong. Veszélyes dolog lenne arra vállalkozni, hogy a konkrét események alapján próbáljuk meg elemezni a helyzetet, ugyanis egy cikk leadása és megjelenése között vélhetően több minden történhet a régióban. Éppen ezért megpróbálok inkább a már látható következményekre és az általános dilemmákra koncentrálni.

Az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés, hogy szociális lázadásoknak, muzulmán vallási hátterű megmozdulásoknak vagy egy demokráciamozgalomnak vagyunk-e tanúi. Nyilvánvalóan mindháromnak. Azonban rögtön le szeretném szögezni: alapvetően a néptömegek politikai reformokat követelnek, vagyis leginkább demokratikus politikai megmozdulásokról beszélhetünk. Közismert, hogy az arab világban a lakosság jelentős része 35 évnél fiatalabb, ám az érintett országok gazdasága nem tudja ezt a réteget munkával ellátni. Ráadásul, mivel Észak-Afrikában relatíve fejlett az oktatási rendszer, képzett munkanélküli tömegről beszélhetünk. Mindez párosul az élelmiszerárak újabb keletű drasztikus emelkedésével (ami csak fokozódni fog az idei kínai és indiai aszálylyal).

Az is kétségtelen tény, hogy a tüntetéseken hangsúlyosan megjelentek a muzulmán alapon szerveződő és korábban betiltott szervezetek is. Mégis egyértelmű számomra, hogy az utcai megmozdulások gerincét egy új középosztályból kikerülő fiatalok alkotják, akik egy polgári demokrácia keretei közé illeszthető követeléseket fogalmaznak meg. Ráadásul feltűnő, hogy a megmozdulásokon háttérbe szorultak a Nyugat-ellenes szlogenek, az arab világ korábbi tömegdemonstrációinak elmaradhatatlan folklórjával ellentétben senki sem égetett amerikai vagy izraeli zászlókat. Mindez arra enged következtetni, hogy a mostani fejlemények a megfelelő sajátosságok megtartásával magukban hordozzák a demokratikus és polgári értékrend elterjedésének az újszerű lehetőségét az arab világban, hasonlóan Közép- és Kelet-Európa 1989–1990-es rendszerváltozásaihoz. Ez a tény különös felelősséget ró ránk, magyarokra is.

Egy második, gyakran felmerülő kérdés, hogy az autoriter rendszerek bukása nem hoz-e instabilitást, hosszabb távon a változások nem jelenthetik-e a szélsőséges csoportok szükségszerű hatalomra jutását. Kétségtelen tény, vannak megalapozott aggodalmak és nehéz megmondani, mit hoz a jövő. A legfontosabb bizonytalansági tényező, hogy bárki is fogja az elkövetkező időben vezetni akár Egyiptomot, akár Tunéziát vagy bármely arab országot a gazdasági és szociális gondok kezelése nem lesz könnyű. A gazdasági és szociális problémák pedig mindig kedveznek a szélsőségeknek. Mindez azonban az elmúlt hetek fejleményei nyomán egyre kevésbé jelentheti azt, hogy az autoriter rendszerek tartós megoldást jelentenek az arab világ stabilitásának megőrzésére. Vagyis azoknak is, akik alapvetően nem értékrend, hanem pusztán stabilitási szempontok alapján közelítik meg a kérdést, látniuk kell: bebizonyosodott, hogy a különböző autoriter rezsimek rendkívül népszerűtlenek, azok fennmaradása előbb-utóbb társadalmi robbanáshoz vezethet. Vagyis ma az arab világ, s talán nem túlzás azt állítani, hogy az egész világ stabilitását tartósan az arab világot átható politikai reformok és a demokratizálódás biztosíthatja, minden más megoldás csak átmeneti lehet.

Megkülönböztetetten kell kezelni Egyiptomot, mint a legnépesebb arab államot és az Arab Liga központját. Jelenleg a hatalom, így a remélt demokratikus átmenet a hadsereg kezében van, akik vélhetően döntöttek Mubarak lemondásáról is. Nem tudjuk, hogyan alakulnak majd a tárgyalások, ám az biztos, hogy megfelelő elszántsággal és ütemezéssel a hadsereg biztosíthatja a sikeres átmenetet, különös tekintettel arra, hogy a katonák presztízse Egyiptomban, de az arab világban általában nagy a lakosság körében. Az is valószínűsíthető, hogy a demokratikus folyamat kibontakozása nélkül Egyiptomban a helyzet nem fog pacifi kálódni, vagyis a történelmükben egyáltalán nem ismeretlen klasszikus katonai puccsra, tartós katonai kormányzásra nem számítok. Várhatóan feloszlatásra kerül a parlament, feloldják a szükségállapotot és új alkotmányozási folyamat indul, hasonlóan ahhoz, ahogy már Tunéziában is elindult. Körültekintést igényel a Muzulmán Testvériséggel kapcsolatos álláspont kialakítása.

Tény, hogy jelenleg Egyiptomban ez az egyetlen, valamekkora szervezettséget mutató ellenzéki erő, mely szociális tevékenységének köszönhetően a legszegényebb rétegek körében jelentős népszerűségnek örvend. De a szervezet esetében nem beszélhetünk monolitikus politikai irányzatról. Vannak köztük keményvonalas nézeteket vallók, akik egy iszlám törvénykezésű, iráni típusú országot szeretnének. De ugyanúgy vannak a szervezetben olyan irányzatok is, melyeket leginkább a török iszlamista kormányhoz hasonlíthatunk, vagyis olyan iszlamista álláspontot képviselnek, mely nem kérdőjelezi meg a demokratikus berendezkedést. Feltételezhető, hogy egy szabad választáson az iszlamisták jól szerepelnének. De egyáltalán nem egyértelmű, hogy az egyiptomi társadalom többségének támogatását megszereznék-e. Az egyiptomi középosztály („a bazár világa”), bármennyire is elszegényedett, egy piacgazdaságon alapuló demokratikus társadalmat akar és nyitott a világra. Nem véletlenül terjedt el az internet használata, nem véletlenül beszélnek nagyon sokan idegen nyelveket, sokan élnek a turizmusból.

Gyakran felteszik a kérdést, mi lehet Egyiptom nemzetközi szerződéseivel, leginkább az egyiptomi–izraeli békeszerződéssel. A rendelkezésre álló felmérések szerint tudni kell, hogy bár az egyiptomi közvélemény szimpatizál a palesztinok ügyével és nem szereti Izraelt, a túlnyomó többség nem akar háborút. Vagyis teljesen indokolatlan az ördögöt a falra festeni, és várható, hogy erre a követelményre a nemzetközi közösség, különösen az EU és az Egyesült Államok fokozott figyelmet fog fordítani.

Érdemes átgondolni, hogy mennyire terjedhet tovább a Tunéziában és Egyiptomban elindult folyamat. Észak-Afrikában jelenleg nincs nyugalom Algériában, Mauritániában, Líbiában és Marokkóban. Közös vonás ezekben az országokban, hogy a hatalom megpróbálja megelőzni a nagyobb megmozdulásokat akár a rendvédelmi szervek tagjai fizetésének a megemelésével, akár az élelmiszerárak állami támogatásával, kockáztatva ezzel akár az államcsődöt is. Az is szembetűnő, ahogy minden tömegdemonstrációval szemben immáron határozottan fellépnek és általánosan korlátozzák az internet használatát. Külön eset Szudán. Voltak tüntetések Basir elnök ellen is, azonban az országban nagyon erősek az etnikai ellentétek, ami az elnök számára erős legitimációt nyújt, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy jelen pillanatban „van nagyobb ellenség is az elnöknél”.

Ismét más a helyzet az Arab-félszigeten. Jemenben a megmozdulások egyre erőteljesebbek. Azonban ebben az esetben sokkal egyértelműbben kitapintható az iszlamista háttér. Ez nem meglepő, hiszen az országban bár több mint 30 éve diktatúra van, soha sem volt erős a központi hatalom, az elnök befolyása pedig különösen vidéken kicsi. Az iszlamista csoportok ezt ki is használják. Mindezt tetézi, hogy Dél-Jemenben erős szeparatista mozgalmak alakultak ki. Egyesek szerint az amerikaiak afganisztáni megjelenése után Jemenbe került az al-Kaida tevékenységének fő hátországa, ami rendkívüli mértékben aggasztja a szomszédos Szaúd-Arábiát. A jemeni helyzet egyre inkább hasonlíthat ahhoz, amit Szomáliában látunk. Szintén külön ügy Bahrein, ahol a tüntetések hátterében megjelent a muzulmán világ egy másik megosztó törése, a síita–szunnita ellentét.

És végül érdemes megvizsgálni Irán hozzáállását. Teherán egyrészt üdvözli Mubarak bukását, amiben az „USA és Izrael bábjának” a bukását látja. Ugyanakkor Irán csalódottságának ad hangot amiatt, hogy a kairói tüntetők demokráciáról, nem pedig iszlám államról beszélnek. E mögött a magatartás mögött az lehet, hogy a jelenlegi iráni rezsim fél a demokratikus megmozdulásoktól, hiszen mind szociális, mind politikai alapon nagy az elégedetlenség az iráni vezetőkkel szemben. Ne feledjük, nemrég a teheráni hatalom saját diákjai közé lövetett, amikor ott is tömeges demokratikus megmozdulások voltak, amelyek bármikor újra kitörhetnek.

Mindezek tükrében Magyarországnak és Európának szembesülnie kell azzal, hogy az arab világ, vagyis a közvetlen déli szomszédságunk óhatatlanul és mélyrehatóan változik. Ezt lehetőségként kell felfognunk: lehetőség a demokratikus társadalmi értékek és modell és így a tartós stabilitás megteremtésére. Mi magyarok különösen sokat segíthetünk azzal, ha a demokratikus átmenet során szerzett tapasztalatainkat át tudnánk adni arab barátainknak. A folyamat feltehetőleg lassú lesz és rögös, nem várt és kellemetlen hatásokkal is járni fog (lásd a migrációs nyomás erősödése), mint ahogyan várhatóan az EU-nak komoly költségeket is fog jelenteni. De meg kell próbálni élni a lehetőséggel.

A szerző a Külügyminisztérium politikai államtitkára

-
Marabu rajza
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.