Böröcz István ügyével kapcsolatban a Népszabadság Ungváry Krisztiántól kért véleményt (2011. február 10.). Az állambiztonsági szervezet történetének kiváló kutatója pontosan idézte az 1994. évi XXIII. törvény 1996-ban alaposan átdolgozott szövegét [1. § b) pont], amely három feltételből (aláírta a hálózati feladatok vállalására vonatkozó nyilatkozatot; jelentést adott; illetményt, prémiumot, kedvezményt kapott) kettő együttes meglétét tekinti szükséges és elégséges feltételnek ahhoz, hogy megállapítható legyen, végzett-e hálózati tevékenységet az állambiztonsági szervezet III/III-as csoportfőnöksége számára a vizsgálat alá vont személy.

„Ungváry szerint – folytatódik a lapban megjelent írás – az, aki ezt a törvényt kitalálta, pontosan tudta, hogy az ügynökök 99 százalékánál nem fogják megtalálni az ügynökké nyilvánításhoz szükséges mindhárom dokumentumot.” Az ellenőrzési törvény új változatához 1996-ban a Nemzetbiztonsági Bizottság alelnökeként képviselőtársaimmal, Halda Alizzal és Mécs Imrével együtt számos módosító indítványt nyújtottunk be, köztük volt a hálózati múlt megállapítására vonatkozó kettős feltétel is. Talán nem kell bizonygatnom, nem azért fogalmaztam meg az indítványt, hogy lehetetlenné tegyem az ügynökmúlt feltárását. Akkor még nem volt Történeti Hivatal, hiszen az csak az 1996-os törvénymódosítás nyomán jöhetett létre, még nem folyhatott kutatás a volt állambiztonsági szolgálatok iratai között, a Nemzetbiztonsági Bizottság mind az 1994-es törvény előkészítése, mind pedig 1996-os módosítása során kénytelen volt egykori állambiztonsági vezetők meghallgatására és az irattárakban tett rövid tanulmányi kirándulások tapasztalataira hagyatkozni. Nem tudtuk, hogy a kifizetési bizonylatok nagy részét megsemmisítették, nem tudtuk, hogy az ügynökök többsége semmilyen anyagi juttatást nem kapott, hogy némely ügynöknek számos jelentése fennmaradt, de a beszervezési nyilatkozata nincsen meg.

Tényszerű ismereteink voltak ellenben arról, hogy egyesek szorongatott helyzetben aláírták az együttműködési nyilatkozatot, utána azonban – vállalva a meghurcoltatást, a zaklatásokat – megtagadták, hogy jelentést adjanak. Az ilyen esetekre gondolva tartottuk szükségesnek, hogy az ügynökmúlt hivatalos megállapítását legalább két bizonyíték (háromból kettő, azaz nem három!) támassza alá.

Az 1994-es törvény egyes fontos tisztséget betöltő személyek ellenőrzésére vonatkozott, személyi hatálya országgyűlési képviselőkre, kormánytagokra, főtisztviselőkre terjedt ki, az eljárási szabályok pedig az ő esetleges állambiztonsági múltjuk ellenőrzésére hivatott bizottságot kötelezte. Más hálózati személyek vizsgálata fel sem vetődhetett, hiszen a volt állambiztonsági szervezettel való fedett kapcsolat továbbra is államtitok volt.

A későbbi személyiségi pereknél tehát ez a törvény a bíróságokat semmire sem kötelezte, szabad mérlegelési jogukat semmiben sem korlátozta. A történeti kutatás jelenlegi állása szerint az ügynökmúlt bizonyítására vagy cáfolatára számos bizonyítási lehetőség van, a 6-os kartonon szereplő feljegyzések értelmezésétől a tartótisztek által készített egykori iratokig. Persze ha a nemzetbiztonsági szolgálatok továbbra is elrejtenek bizonyítékokat, ha a bíróságok a hajdani törvényben említett két bizonyítékot követelik és inkább hisznek az egykori tartótisztek érdekvezérelt vallomásainak mint a történészek szakértő véleményének, akkor valóban nem lehet senkire sem rábizonyítani, hogy ügynök volt. De ez a bíróságok sara, nem a tizenöt évvel ezelőtti törvényfabrikálóké.

Az 1994. évi XXIII. törvény egyébként rég nincs hatályban. A jelenleg hatályos 2003. évi III. törvény 1. § (2) bekezdés 5. pontja értelmében „hálózati személy: az a személy, aki az e törvény hatálya alá tartozó iratokat keletkeztető szervezetek számára titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, vagy ilyen tevékenységért előnyben részesült”. Azaz a három feltétel közül egy-egynek kell vagylagosan teljesülnie. Hogy ezt a bíróság milyen dokumentumok, tanúvallomások alapján tekinti bizonyítottnak, az a bírón múlik. A bírók pedig lehetnek függetlenek, ahogy az amerikai alapító atyák képzelték őket. De lehetnek függők is, mint a kokainista.

A szerző volt országgyűlési képviselő (1990-1998, SZDSZ)