Ezzel aztán vége is volt, már ami a márciusi ifjakat illeti. Az eufória Szabadszállásba torkollott, abba a bizonyos követválasztásba, amelyen Petőfi Sándor csúfosan megbukott.

Igazán nem kívánom, hogy a történelem, mutatis mutandis, ismételje önmagát, de nagyon nagy bizonyossággal meg tudom jósolni, hogy azok a jól képzett, világias, européer gondolkodású egyiptomi fi atalok, akik korunk új adományaival (Facebook, Twitter etc.) a Tahrir tér kéthetes megszállását megszervezték és a nap végén ráébresztették a katonákat, hogy az „istenáldotta nép” Mubarak távozásánál kevesebbel nem elégszik meg, kimaradnak a demokratikus átalakulás bizonytalan, homályos körvonalakkal kanyargó folyamatából. Megérezték ugyan az erejüket, de egyelőre kérincsélik a tábornokokat, hogy legyenek szívesek néhány civilt is bevonni a rendszer átszervezésébe. Tudniillik a Fegyveres Erők Legfőbb Tanácsa az alkotmány felfüggesztésén, a mameluk parlament szétzavarásán kívül eddig semmit sem tett és semmit se ígért! Nem tudni, hogy – az ország egyedüli gazdájaként – ez a tanács meddig óhajt foglalatoskodni az új elnök- és parlamenti választások előkészítésével, akár az új alkotmány elfogadásával, avagy a régi kigyomlálásával. Lehet, megengedem, hogy példaszerű munkát fog végezni, de indokolt némi egészséges bizalmatlanság.

Az egyenruhásoknak soha nem volt a legerősebb oldaluk a demokrácia iránti elkötelezettség, ilyenformán én nemigen gondolnék sokat Tantaui tábornagy és társai bizonykodásairól. Számukra jól kivehetően a stabilitás és a normalizáció a legfőbb szempont, ami sokjelentésű. Jelenti a hadsereg erős gazdasági pozícióinak megőrzését. Jelent továbbá nem kevés bátorítást a rendészeti szerveknek, amelyek a forradalmi napokban úgy futottak szét, mint ama közmondásos patkányok. Ominózus jel. Tudjuk jól, mit jelent az, ha egy elbizonytalanodott elnyomó szervezet erőre és öntudatra kap megint. (1957, Magyarország.) De igaz ugyanakkor az is, hogy a fellázadt Egyiptom dolgozó vagy dolgozni akaró embereinek se munkát, se több bért, se jobb szociális ellátást nem lehet nyújtani addig, amíg a termelőmunka akár az iparban, akár a mezőgazdaságban, akár a szolgáltatási szférában nem tér vissza eredeti medrébe. Ezt a katonák ki fogják kényszeríteni. De hogy velük szemben miként lehet kényszert gyakorolni, azt nem tudom. Ez egy „fejnélküli forradalom” volt, megindítóan spontán és sokszínű, csak épp nem emelkedett ki a Tahrir teret megszálló (plusz számos várost elözönlő) lelkes tömegből egyetlen olyan személyiség sem, akiről bizonyossággal tudnám ma állítani, hogy alkalmas Egyiptom vezetésére. Mármint polgári oldalon. Van itt egy ifjú Google-bűvész, egy börtönviselt liberális, egy Nobel-békedíjas nukleáris szakértő, egy rejtőzködő iszlamista, egy nemzetközileg elismert volt külügyminiszter, de egy se olyan formátum, aki rendelkezne, mondjuk „kossuthi karizmával” és tömegtámogatással. Ráadásul nem ők diktálják az ütemet, s még hálásak is lehetnek, ha a tábornokok szóba állnak velük. Egyelőre az előszobáig jutottak. S ha azt teszik, mint Petőfi a szabadszállásiakkal, hogy fejükre olvassa: „szolgalelkűek, kutyaalázatosságúak voltatok március 15-ig”, mert hogy azok ott Egyiptomban épp ilyenek voltak, nem is jutnak sokkal tovább.