Szent Pál útját követték például az ’56-os forradalom és a demokratikus ellenzék volt kommunistái, anarchistái, maoistái, marxistái. Nyíltan szembenéztek, elszámoltak, leszámoltak a múltjukkal mindenféle válságokon és katarzisokon keresztül. Az orwelli út az emlékezet leépítésének útja, amely hazugsággal van kikövezve: amit azelőtt gondoltunk, sosem gondoltuk, azt mind ellenségeink gondolták.

„Tolongás van a damaszkuszi úton” – írta a rendszerváltás környékén Esterházy Péter. Hát bizony az a tolongás semmi az orwelli út forgalmához képest.

A Fidesz húsz éve az orwelli úton jár. Ha volt Magyarországon neoliberális párt, az a Fidesz volt. A privatizációban, a szigorú monetáris politikában, az árak liberalizálásában, a piac megváltó erejében, a nyugati típusú nyitott társadalomban és gazdaságban hittek, a politikát minél inkább távol kívánták tartani a gazdaságtól, föl akarták szabadítani a termőföldek piacát, elutasították a kárpótlás mindenféle formáját, a kötelező befizetésre épülő nyugdíjbiztosítót propagálták, elengedhetetlennek tartották a tandíj bevezetését a felsőoktatásban. Függetlenül a neoliberalizmustól: hevesen ellenezték a Zétényi–Takács-törvényt (amely a diktatúra égisze alatt elkövetett legsúlyosabb bűncselekményeket büntethetővé tette volna), ultraszekuláris alapon álltak és a legszigorúbban értelmezték az állam és az egyház szétválasztását, a leghatározottabban elítélték a „trianonozást”, a „magyarkodást”, a nacionalista, bajkeverő külpolitikát.

A Fidesz nem diktatórikus nyomás alatt, nem agymosó, gleichschaltolt, a lehetséges világnézetek jelentős részét kizáró nyilvánosság keretei között alakította ki és fordította meg álláspontjait, hanem szabadon, valamennyi nézetnek helyet adó nyilvánosságban. Ehhez képest soha senki elszámolást, beszámolást, önkritikát a párt részéről álláspontja radikális megváltoztatása kapcsán nem hallott, nem olvasott. A Fidesz korábbi nézetei azonosak azzal, amelyeket a párt ma a leghevesebben támad, pusztítónak, nemzetrombolónak hirdet. Anélkül, hogy bármi utalna rá: egykori önmagáról beszél.

Az orwelli úton való közlekedésnek azonban vannak bizonyos nehézségei, amelyek abból adódnak, hogy Magyarország társadalmi berendezkedése egyelőre még jelentősen különbözik az orwelli Óceániáétól, és a médiahatóság sem alkalmas jelenlegi formájában az Igazságminisztérium (újbeszélül Minigaz) szerepének betöltésére: a nyilvánosság, a közemlékezet, az egész társadalmi kommunikáció feletti ellenőrzés megbízható gyakorlására.

Ebből az következik, hogy az álláspontok időbeli változásainak és jelenbéli eltéréseinek is nyoma van a nyilvánosságban. Amekkora ez a nyom, amekkora buzgalommal töltjük ki a nyilvánosság terét, annyira lesz nehéz az orwelli úton közlekedni. És annyira lesz könnyű, amekkora helyet hagyunk a csöndnek.