Akár logikusnak is tűnhet: aki derekas részt vállal abban, hogy több legyen a magyar, annak szava többet érjen. Csakhogy fájdalom, a demokrácia és az érzelmi logika nem okvetlenül ápol felhőtlen viszonyt. Mert bizony az általános és egyenlő, titkos és közvetlen választójog szerint minden szavazati joggal rendelkező állampolgár voksa ugyanannyit ér. Se többet, se kevesebbet: egyet.

A kis-, illetve a fiatalkorúak helyett a szülő dönt egy raklapnyi dologban. Például az értékrend és attitűd kialakításában, szinte mindenben. Ezt hívjuk nevelésnek. A gyermek alkalmasint valóban nincs birtokában azoknak az információknak, képességeknek, tapasztalatoknak, amelyek segítségével felelősen dönthetne bizonyos számára nagyon fontos kérdésekben. A törvényhozás, a helyi önkormányzatok, az uniós parlament összetételének eldöntése viszont más. A többi felnőtt pedig ugyanolyan jól vagy rosszul tud mérlegelni, mint az, akinek sok gyermeke van. Miért gondolnánk, hogy aki gyermeket nevel, jobban tudja, mi a „jó” az országnak, mint aki gyermektelenül él? És mi garantálja, hogy itt megáll a kormánypárt? Miért ne adnánk plusz szavazati jogot a cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság alatt állókról gondoskodóknak, a kényszergyógykezeltek gyógykezelőinek? Az önkéntes véradóknak, a Kossuth-díjasoknak, a Nemzet Sportolóinak, a kedvenc újságíróknak? Miért ne feleznénk meg a munkakerülők, drogosok, alkoholbetegek szavazati jogát? Hogy örülne Mikola István, ha a szinglik csak párosával szavazhatnának, kis táblával a nyakukban, a fülkében ketten fognák a tollat, úgy húznák azt az egyetlen ikszet? Ki tudja, talán a közös voksolás után beülnének egy kiskrimóba ismerkedni, aztán már készülne is a legújabb magyar.

Hát műveltségi, adózási cenzus nem kéne?

Nem, az se. És elviccelni sem kéne a dolgot. Főleg, hogy a javaslattól nem is áll olyan távol a gyermektelenek büntetésének szándéka. Ha ugyanis egyes polgártársaink többször szavazhatnak, mint a többiek, akkor utóbbiak voksai kevesebbet érnek. A választójog ilyen kiterjesztése pedig nem azt eredményezné, amit Szájer vizionál, hogy közvetve végre részt vehetne a közügyek intézésében az egyetlen, eddig kimaradt csapat, a 18 év alattiaké, hanem azt, hogy egy társadalmi csoport tagjainak rendelkezési joga egy magándöntés alapján – hány gyermeket vállaljunk – kiterjedne az összes többire. Ez pedig elemi botrány.

A családosok erőfeszítéseit senki nem vonhatja kétségbe. Aki gyermeket nevel, minden támogatást megérdemel. De mások, idegenek feletti hatalom, plusz szavazati jog ezért ne járjon. Ezt nem a „szinglihordák”, a gyermeket vállalni képtelenek vagy nem akarók nevében mondom. Miképp a szavazófülkében, itt is csak a saját nevemben beszélhetek. Az egy az egy.