Ez volna a házasság, a társadalom alapsejtjének, a családnak évezredes kapuja. Ha nem köttetnek házasságok vagy idejekorán felbomlanak, gyermekeink hol fogják megtanulni minden emberi kapcsolat alapját: a szeretetet, bizalmat, megbocsátást? Egyáltalán: megszületnek-e gyermekeink?

A házasság férfi és nő dinamikus műalkotása. Történelmi korok jönnek és mennek, a házasság márványzata eddig mintha kikezdhetetlenül dacolt volna velük, még ha időnként fal felé fordították, arrébb cipelték is. Aztán most, a harmadik évezred küszöbén elesett vele a nyugatias ember, és széttört a kezében.

Magyarországon rohamosan csökken a házasságkötések száma, s még azok jelentős része is válással végződik. A huszonévesek körében felére esett vissza a kézfogók száma, az egyedülállók aránya 2000-ben 26 százaléka, ma 32 százaléka e korosztálynak. A fogyatkozó számban születő gyermekek fele házasságon kívül jön világra, de az élettársi kapcsolat kevésbé bizonyul tartósnak a házassághoz képest.

De vajon a házasság van-e válságban? Nem inkább mi magunk? A kérdés költői, hisz tudjuk: bizalmi tartalékunk van kimerülőben. Nem bízunk abban sem, akit szeretünk (alkérdés: szeretjük-e igazán, ha kételkedünk benne?), nem merünk elköteleződni, felelősséget vállalni egymásért. Mindez végtelen önbizalomhiányunkból fakad, és oda is lyukad ki. A végeredmény: egyre kevesebb gyermek születik, magukra maradnak időskorúak, testi-lelki betegségek terjednek: rosszkedvű, fullasztó lesz a társadalom. Pedig „nem jó az embernek egyedül”, s nem jó a nagyobb közösségnek sem, ha végletesen atomizált egységek alkotják.

Ugyanakkor házasságban, családban élni bizony jó! Persze csak úgy, ha vesszük a bátorságot és a fáradságot is hozzá, és eszünkbe véssük, hogy házasságunk élő organizmus, amit gondozni, ápolni kell.

Minap társaságban merült fel a kérdés: ki, hogyan érvelne a házasság szóvivőjeként? A legpergőbb szavú fiú azonnal kiiratkozott volna a körből: már második házasságában él, így nem lehetne szendvicsember. Mire valaki kimondta: hisz épp te lehetnél az! Másodszor is ezt az utat választottad, ráadásul a gyermektelen, tönkrement első házasság után! Mára egy gyönyörű ikerpár és boldog családi élet igazolja a döntést.

Az élet nem ördögfekete és nem is menyasszonyfehér. Habos-édes hollywoodi mese zsánerek, csipkeuszályok helyett más fordulatokat produkál: akár fájdalmas hanyatt eséseket is az egymás felé indított nagy útkeresésben. Aki e sorokat írja, szintén nem szeplőtlen, viszont hét éve már boldog nagycsaládban él. Az én dolgom most abban is hinni, hogy a média nemcsak odahazudott enzimű joghurtot, de pozitív életvezetési példát is szuggerálhat – s a házasság és a népesedés, magyarán a nemzet lelki egészsége és fennmaradása szekértáborfüggetlen érték.

Omnia vincit amor! – hirdette a római; Te engemet, én tégedet: ily egyszerűen írja le ugyanezt az ősi, ereszkedő magyar népdal. Nem a papír számít – így napjaink embere; nem is, csak amit megfogadsz rajta – mondom én, hisz a szó, bizony, elszáll. A házasság világnapja előzi a naptárban a némiképp odakonzumált Valentin-napot. Nálam is.

A Duna Televízió tematikus napja a házasság világnapján, február 13-án

A szerző a Duna Televízió vezérigazgatója