Egyiptom méltóságai háromszor gerjesztették haragra a forradalmi hevületben élő tüntetőket. Először az elnök; utána a de facto elnökké előlépett Szulejmán alelnök, aki nemes egyszerűséggel mindenkit hazaküldött; legvégül a tábornokok, akik önmagukat köpték szembe. Igaz, pár óra múltán alighanem meggondolták magukat. Mert azért valakinek – s gondolom, ez nem az amerikai nagykövet volt – föl kellett hívnia Mubarakot, hogy menjen végre békében. Mert amíg nem teszi, az országban nem lesz béke, meg amerikai jóindulat se, végtére Obamát nem illik süket fülekkel hallgatni. Sokba kerülhet. Igen, a végén az a jövendölés vált valóra, hogy a katonák, Mubarak ölebei – alternatíva híján – „megpuccsolták” addigi gazdájukat.

Hanem. Egyiptom népének a felkelt hányada nem őt, hanem a rendszerét akarta-akarja temetni. Erre még várni kell. Nem utolsósorban épp a félmilliós egyiptomi hadsereg tábornoki kara miatt. Érdekes módon hiányzik a közbeszédből a piramisok körüli tájkép talán leglényegesebb ecsetvonása: a hadsereg elborzasztó, a gazdaság minden szegmensét átfogó hatalma. Ott vannak a vas- és acéliparban, az élelmiszer-gazdaságban, a gépkocsigyártásban, a telekspekulációkban. „A katonák” épp annyira érdekeltek a rendszerváltozásban, mint amennyire, mondjuk, a magyar földbirtokos arisztokrácia volt érdekelt a földreformban. Ezek az emberek az ördöggel is készek volnának szövetkezni, hogy Naszszer óta bejáratott, Szadat majd Mubarak által felduzzasztott privilégiumaikat (például a nem adózást) megőrizzék. Csak egyetlen, az állami tulajdon fölényére épített gazdaságban rendelkezik a hadsereg akkora erővel, mint Egyiptomban, s ez az ország a kommunista Kína. A hadsereg nem Mubarak, hanem a rendszer mellett állt. Jellemző az erejére, hogy a tábornokoknak január végén sikerült koncként odavetni a lázongók elé magának az elnöknek az ambíciózus fiát, továbbá annak üzlettársait is, miután Gamal, az ifjabb Mubarak (a kiszemelt utód) a maga privatizációsliberalizációs erőfeszítéseivel belerondított a vagyonukba.

Ceterum censeo: aki Egyiptomban a rendszert akarja elsöpörni, annak a most már (az alkotmánysértő módon) teljhatalommal felruházott tábornoki kar áll az útjában. Jegyezzük meg azonban: ha egy 80 milliós ország a rendszer és immár nem csak egy agg, tehetetlen jelkép, Mubarak ellen lázad, akkor nincs az a hadsereg, amelyik elbírna vele. Ehhez „csak” az kellene, hogy a rendszer ellenfeleinek határozott ideológiája és vezetése legyen. De ilyennek nyoma sincs egyelőre.