A miniszterelnök Millenárison tartott évértékelő beszédéből az érdeklődő sok fontos dolgot megtudhat. Megtudhatja például, hogy a „magyar szellem” számtalan jelentős cselekedetet hajtott végre. Hogy a „magyar szellem” megnyilvánulásai a nagy történelmi tettek – az államalapítástól az ötvenhatos forradalomig –, meg hogy a „magyar szellem” mutatkozik meg a nagy tudományos-szellemi teljesítményekben. A „magyar szellem” ott rejtőzik mindig és mindenütt: ő az, aki kinyilvánítja magát a fölemelő pillanatokban és aki titkos vigaszt nyújt a nehéz időkben. Sőt, a „magyar szellem” ott bujkál minden magyar ember mozdulataiban: ahogy a magyar ember dolgozik, házat épít, szőlőt művel, számítógépet programoz, gyereket nevel vagy a szüleiről gondoskodik, mind-mind a „magyar szellem” csodálatos megnyilvánulását kell észrevennünk benne. Maga a miniszterelnök is találkozott vele, úgymond, az árvízi mentés nehéz pillanataiban meg a vörösiszap-katasztrófa tragikus napjaiban, kihallotta annak az embernek a hangjából is, aki fölajánlotta a házát egy szerencsétlenül járt családnak. A „magyar szellem” külön-külön ott rejtőzik ugyanis valamennyi magyarban. A „magyar szellem” őrláng: ha nyomasztó korszakok palackba zárják is, képes kiszabadulni, hogy újabb nagy tetteket hajtson végre.

A „magyar szellem” – a viszonylag rövid évértékelő beszéd legtöbbször megidézett fogalma – ugyanis afféle különösbölcs lény: a történelem és az egyén fölött álló, a történelmi folyamatokat és az egyéni cselekedeteket mégis meghatározni képes lényegiség.

Hát, mit mondjunk, Bibó ezt nem így gondolja. Legjelentősebb szellemi teljesítményeinek egyike éppen az, hogy ezt az elképzelést éles kritika alá vonja és hagyományos formájában megsemmisíti. A hagyományos nemzetkarakterológiai diskurzus – a miniszterelnök idézett szavai tudniillik ehhez kapcsolódnak – a magyar nemzeti alkatot metafizikai szubsztanciának tekinti: örök és változatlan történelemfölötti lényegiségnek gondolja. Bibó ellenkezőleg, a közösség történelmi alakulásával összefüggésben változó történeti termékként azonosítja, és a közösség politikai vállalkozása nyomán alakítható politikai produktumként fogja föl.

A nemzeti alkat diskurzusa ekkor, Bibó idejében már hosszú előtörténetre tekinthet vissza: a magyar nyomorúság hol mulatságos, hol szomorú megnyilvánulásainak sora van már mögötte. Valamikor a nemzeti ébredés korában alakul ki, hogy aztán minden korszakban megtalálja a maga szellemi kifejeződését: romantikus, pozitivista meg szellemtörténeti változatai egyaránt legyenek. A XIX. században, a romantika korában ott van Rónay Jácint szorgalmas karakterológiai értekezésében: a jeles természettudós ennek jegyében vezeti vissza a nemzet megnyilvánulásait a magyarság „vérmes-epés nedvalkatára”. A századvégen, a pozitivizmus idején föltűnik Beöthy Zsolt híres irodalomtörténeti összefoglalásában: a befolyásos irodalomtörténész ennek mintájára fedezi föl a magyar irodalom minden fejleménye mögött a „magyar lélek” változatlan ősvonását, a „volgai lovas” magányos alakját. A két háború között, a szellemtörténet korszakában pedig megjelenik Szekfű Gyula ismert történetpolitikai esszéjében: a nagy hatású történész ezt a nemzetialkat-diskurzust mozgósítva ismeri föl a magyar történelem valamennyi fordulatában a változatlan „szabadságszerető magyar jellem” örök hatását.

Akár így, akár úgy, az egymást követő kísérletek mögött mindig a nemzeti tudat zavarai húzódnak meg. A magyar nemzetkarakterológia a megkésett és szervetlen nemzetfejlődés tünete: a magyar nemzetkarakterológusok azért spekulálnak tehát olyan kitartóan a „magyar szellemről”, mert bizonytalannak érzik magát a nemzetet. A nemzetkarakterológia ilyenformán –ahogy Bibó mondja és nyomában kiváló tanítványai, nagy magyar történészek, Szűcs Jenő vagy Lackó Miklós magyarázzák –egyszerre kortünet és kórtünet.

A kor és a kór összefonódik egymással az évértékelő beszéd érvelésében is. A miniszterelnök nyilvánvalóan nem öncélúan eleveníti föl ugyanis a nemzetkarakterológiai beszéd már régen halottnak hitt fordulatait. A régi igéket nem egyszerűen azért hívja segítségül, hogy érzelmileg egységesítse a nemzetet. A miniszterelnöki szózatban a politikai döntések igazolásának historizáló igyekezete is tetten érhető. Amely historizáló igyekezetben a „nemzeti szellem” verifikálja – utólag – a kétharmados választási győzelmet és legitimálja – előre – az alkotmányozási terveket. A „magyar szellemről” a figyelmes hallgató két dolgot tudhat meg tehát. Egyrészt, hogy voltaképp ő áll a kormánypártok tavalyi elsöprő győzelme mögött is. A nyomasztó korszak által palackba zárt, különkülön pislákoló őrlángok – a „magyar szellemet” hordozó magyar lelkek – egyszerre csak egymásra találtak, egyetlen hatalmas tüzet lobbantva föl. A föllobbant tűz, a palackból kiengedett „magyar szellem” a maga felszabadított erejével pedig, íme, a nemzet újjászületésének ékes bizonyítéka. Másrészt, ez, a „magyar szellem” önkifejezésének ez az igénye törvényesíti az alkotmányos berendezkedés átalakításának kormányzati törekvését is. A jelenlegi magyar alkotmány, úgymond, nem fejezi ki a nemzeti szellemet. Bármifajta emelkedettséget nélkülöző, üres jogi dokumentum csupán: a „szakjogászok”, meglehet, ellennének vele, a „magyarok” viszont sosem fogják a magukénak érezni.

Maradjunk annyiban: az előbbi érvelés inkább mulatságos, az utóbbi viszont fölháborító.

Aminiszterelnöki beszéd nagyvonalúan összemossa egymással azokat, akik kételkednek a „nemzeti szellem” efféle szubsztanciális fogalmában és azokat, akik kétségbe vonják a nemzetnek mint olyannak a létezését: egyetlen lendülettel cinikusnak és nihilistának bélyegezve mindkettejüket. Bibó István, tegyük hozzá, egyszerre kritikusa a nemzeti alkat ilyen szubsztantív fölfogásának és egyszerre elkötelezett teoretikusa a – politikai – nemzetnek.

Szegény Bibó, mondjuk újra. Cinikus nihilista lett belőle.

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár