Egy kamiont végképp elképzelhetetlen bonyolult fékrendszer nélkül kiengedni a forgalomba, a metrószerelvényt pedig két – egymástól független – fékrendszerrel működtetik. A súlyos balesetek nem a fékrendszer feleslegességére utalnak, hanem arra, hogy a legjobb fékrendszer sem ellensúlyozhatja a vezetői felelőtlenséget.

A hatékony kormányzásnak – épp így – szükséges, de nem elégséges feltétele az intézményes hatalommegosztás. Az is nélkülözhetetlen, hogy akik egy országot vagy egy vállalatot „kormányoznak” – miként a kamion vezetője –, a körülményeknek megfelelően vezessenek, ne legyenek se felelőtlenek, se részegek (a hatalomtól). E követelmények – látszólag – magától értetődően teljesülnek. Miként is kerülhetnének egy ország vagy egy vállalat élére felelőtlen, a körülményekkel nem számoló, vágyálmok vezérelte emberek? A helyzet azonban az, hogy ennek az esélye jóval nagyobb, mint gondolnánk. Sőt úgy tűnik, a dolgok természeténél fogva szinte csak ilyen emberek választódhatnak ki.

A 60-as években megjelent A Peterelv című könyv sokak tapasztalatát foglalta tudományosnak tűnő elméletbe: bármely hivatalban bizonyos időn belül minden vezetői posztot annak ellátására nyilvánvalóan alkalmatlanok töltenek be. Az állítást a karrierpályák jól ismert mintája magyarázta. Ha valaki jól látja el feladatait, azt kinevezik egy magasabb munkakörbe, majd ha abban is jól teljesít, újra előléptetik, egészen addig, amíg az illető el nem jut saját „inkompetenciaszintjére”, olyan beosztásba, amely már meghaladja a képességeit. Itt a kinevezés folyamata megszakad, de az illető megmarad a poszton. Ezt a pályát követve előbb-utóbb mindenki eljut és megreked saját inkompetenciaszintjén. Vagyis a társadalomban egy idő múlva minden vezetői állást arra alkalmatlanok töltenek be. Az igazi veszélyt azonban nem a Peter-elv, hanem az ennél súlyosabb következményekre vezető Machiavelli-elv jelenti.

Machiavelli nevét „a cél szentesíti az eszközt” mondással kapcsolják össze, holott ő a körülményeket pontosan tükröző módon fogalmazott: „ha a célt akarod, az eszközt is akarnod kell”. Ebből kiindulva a hatalomra törő politikusnak azt tanácsolta: egyidejűleg legyen vérengző oroszlán és furfangos róka. „A bölcs uralkodó – írta több mint 500 éve a Fejedelem című művében – tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás a kárára válik, s ha az okok, amelyek miatt ígéretet tett, megszűntek. Ha az emberek jók lennének, ez az elv kárt okozna: de mert gonosz indulatúak, nem tartanák meg adott szavukat veled szemben, így hát neked sem kell megtartanod velük szemben... Aszerint kell cselekednie, ahogy a szél fúj, ahogy a szerencse változásai parancsolják, s amint mondottam, nemcsak a jót kell szem előtt tartania, hanem a rosszat is meg kell tennie, ha a szükség úgy kívánja.”

Machiavelli nézeteit sokan felháborodva visszautasítják, ám a „machiavellizmus” – a tapasztalatok szerint – a pártok, állami hivatalok és üzleti vállalkozások természetes állapota. Mintha a vezetői posztokat kizárólag ilyen típusú emberek töltenék be. A jelenséget kutatva a neves pszichológus, D. McClelland még a múlt század közepén a tematikus appercepciós teszt (TAT) segítségével a motiváció három alaptípusát – a teljesítmény-, a kapcsolat/szeretet- és a hatalomorientációt – különítette el. Ezek minden munkavállalóban jelen vannak, de eltérő súllyal: a mérnökökre a teljesítmény-, a szolgáltatói munkakörökben dolgozókra a kapcsolat-, míg a vezetői munkaköröket betöltőkre döntően a hatalomorientáció a jellemző.

Az emberek hatalomgyakorlási stílusa –derült ki a részletesebb kutatásokból – egy „gyengénmachiavellistától” („LowMach”-tól) az „erősen machiavellistáig” („High Mach”-ig) terjedő skálán helyezkedik el. A „High Mach” hajlamos az embereket eszközként kezelni, az igazság helyett azt mondani nekik, amit azok várnak, a szabályokat az előrejutást nehezítő akadályként áthágni és a hazugságot a meggyőzés természetes eszközének tekinteni. Az, hogy a szervezeti hierarchia felső szintjeit túlnyomórészt „High Mach” emberek töltik be, arra utal: a karrier lépcsőin felfelé lépegetve a „Low Mach”-ok rendre szelektálódnak, míg a „High Mach”-ok akadálytalanul jutnak előre. A vezetői posztokra inkább a „High Mach”-ok aspirálnak, akik könnyebben viselik el a döntéssel együtt járó stresszt. A kiválasztók – maguk is a „High Mach”-ok – éppen azért részesítik előnyben ezt a típust, mert tudják, hatékony parancsvégrehajtók, és nem tétova okoskodók. „Amikor parancsot kapnak –ahogy a katonaságnál tanultuk –, hogy fessék be az eget, nem azt kérdezik, hogyan, hanem azt, milyen színűre.”

Azt gondolnánk, a „machiavellista” közutálatnak örvend, ám a helyzet ennek éppen az ellenkezője: őket dicsőíti a média, őket keresik a befektetők, őket választják a főnökök, őket imádják a lányok és rájuk szavaz a választópolgár. „A lényeg – mint a Valami Amerika betétdalában –, hogy te vagy az első. Mikor a többiek fékeznek, te akkor is tövig nyomod a gázt... Mindig az a jó fiú, aki nyer, hát jól teszed, ha megteszed, ami kell.” Éppen ez a „megteszed, ami kell” kelti fel a vezérek figyelmét, de ez vált ki ellenszenvet a piramis alján levőkben. Az előbbinek a parancs –moralitástól nem befolyásolt – követését ígéri, a piramis alján levő beosztottak viszont a szabályszegésre való hajlandóságot olvassák ki belőle. A valóságban azonban a kép összetettebb. A társadalom nem nélkülözheti a „High Mach” személyiséget. Az élet ugyanis tele van olyan helyzetekkel, amikor más irányba mutat a racionalitás, mint az erkölcs. Ezt a dilemmát jól megvilágítja a „csilleológia” különös gondolatkísérlete.

Képzelje el, hogy egy csilléket vontató vonat elszabadul, és ön – a vezető – tehetetlenül szemléli, amint a vágányon dolgozó, kitérni nem tudó emberek felé rohan. Ám az elszabadult szerelvény egy váltóhoz közeledik, és a csilléket mellékvágányra irányíthatja, ám ott is áll valaki. Így öten megmenekülnek, viszont ön megöl egy embert, vagy hagyja, hogy a vonat halálra gázoljon öt másik embert? És akkor mit tenne – faggatózik tovább a „csilleológus” –, ha a vágány mellett állva kívülről szemléli az eseményeket, ám észrevesz egy közeli váltót, amit elfordíthat. Közbelép vagy sem? Végül – a valóságtól még inkább elrugaszkodott történetben – a vágányok felett átívelő kis hídon állva követi az eseményeket. Ön mellett áll egy ismeretlen, jól megtermett férfi, ha őt lelöki, a teste megállítja a rohanó szerelvényt, és így megmenthet öt embert, miközben saját kezűleg megöl egyet. Löki vagy nem löki? – kérdezi a „csilleológus”.

Az ilyen helyzetekben a „Low Mach” rendre tétovázik, közben a sínen dolgozókon keresztülmegy a vonat. A „High Mach” viszont számol – egy élet kevesebb, mint öt –, és gyorsan dönt.

1944-ben a németek új fegyvert vetettek be Anglia ellen, a V1 szárnyas rakétát. A rakétákat London kormányzati negyedére irányozták, de nagy részük attól délre, egy munkások lakta kerületben zuhant le, több ezer ember halálát okozva. Churchill háborús kabinetjében éles vita robbant ki: adjanak-e ki információt, amelyből a németek megtudhatják, hogy a bombák elkerülték a központot, vagy hagyják meg a németeket abban a hitben, hogy a bombák „rendeltetési helyükre” hullottak, egyben halálra ítélve ezzel ezreket. Churchill úgy döntött: tévedésben hagyja a németeket. Ez 6000 angol polgár életébe került. A történészek és a köznapi emberek azután – a béke körülményei között – még évtizedekig vitatkoznak a döntésről. A lényeg azonban: sok érv szól amellett, hogy jobb, ha olyanok a vezetők, akik képesek hideg fejjel és racionálisan mérlegelve dönteni mások életéről és haláláról, mint ha olyanok, akik etikai megfontolásaik miatt halogatják a döntést, amivel még nagyobb bajt okoznak.

A vezetői posztokat eluraló „High Mach”-ok – a hagyományos sopánkodással szemben – nélkülözhetetlenek. A válságok a politikában, vagy a verseny kihívásai az üzletben olyan vezetőt igényelnek, aki – szemben a „Low Mach”-ok tétovázásával – túllép a kétségeken, és meghozza az elkerülhetetlen döntést. Ám a „High Mach”-okat éppen ezek az előnyös tulajdonságaik – korlátok és az ellensúlyok híján – ön- és közveszélyessé teszik. A „High Mach” paranoid: mindenütt ellenséget lát, és minden kételkedőt ellenségként is kezel. Szeme előtt ott lebeg a cél, és nem habozik hatékony eszközt választani hozzá. „Ha az ember pontosan tudja, mi a cél – nyilatkozta Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője egy nemrég adott interjújában –, az ehhez rendelt technikai lépésekkel kapcsolatban tiszta a lelkiismerete.” A bekövetkező tragédia legfeljebb számolásra készteti. A végrehajtás elől félresöpör mindent akadályt, kímélet nélkül „leszámol” emberrel, áthág törvényt, és megszegi az etikai szabályokat.

Már a „High Mach-ok” eseti alkalmazása is óvatosságot és a mellékhatások szem előtt tartását igényli. Ám a Machiavellielv logikája alapján egy idő múlva bármely szervezet minden vezetői posztját a vezér döntéseit soha meg nem kérdőjelező végrehajtók töltik be. A szervezeti ámokfutás veszélye természetszerűen megsokszorozódik a diktatúrákban. Ezekben ugyanis a fékeket és ellensúlyokat „kiiktatják”, és a vezetői posztokat kizárólag a vezért mintázó kis diktátorok foglalják el. És ne gondoljuk, hogy az üzlet immunis: a korabeli sajtó diktatúraként jellemezte H. Ford gyárát, akinek – nem éppen kedveskedően – a Detroit Mussolinije nevet adta. Ám a „machiavellizmus” még a demokráciában is veszélyes rendszerré formálja a szervezeteket. Ez az oka, hogy a politika világában az intézményes hatalommegosztás, az üzlet világában a felelős vállalatirányítás rendszere igyekszik kordában tartani az elszabadulni törekvő „High Mach” személyiséget. Az elmúlt évtizedben azonban kiderült, mindez kevés.

Modern társadalmunkban nem csökkennek, inkább nőnek az etikaimérlegelést is igénylő helyzetek. Az Enron, a World-Com és a Parmalat – csak a jéghegy csúcsát említve – a vállalati kormányzás működő intézményrendszere ellenére rohant a végzetébe. Hiába az intézményi ellensúly, ha –miközben a körülmények mindenkit fékezésre késztetnek – a „High Mach”-ok „tövig nyomják a gázt”. A vezér az intézményi korlátokat habozás nélkül áthágja, és őt a hierarchia alacsonyabb szintjeit betöltő –a parancsvégrehajtás „kultúrája” által feltüzelt és a morális korlátokra vak – „High Mach”-ok gondolkodás nélkül követik.

Az üzlet – érzékelve a probléma súlyát – az elmúlt években újrafogalmazta a kiválasztásnál használt kompetencialistát. A hagyományos elemek – a stratégiai gondolkodásmód, a motiválhatóság, a csapatmunkára való képesség – mellett új szempont bukkan fel: a szilárd etikai tartás. A vállalatok kezdik magasra értékelni a belső autonómiát, az ebből fakadó nemet mondás készségét, és meghökkentő módszereket alkalmaznak ennek azonosítására. A nemrég bemutatott Grönholm-módszer című darab egy nagyvállalat vezetői posztjáért versengő négy jelölt történetét rajzolja meg. A riválisok a kiválasztás során egyre különösebb problémákkal szembesülnek, amelyek válaszút elé állítják őket. A kegyetlen versenyt sorban feladják, csupán egyetlen jelölt hajlandó – az állás elnyerésének reményében – mindent végigcsinálni. Ám a végén kiderül, az egyedül állva maradó győztes – éppen mivel a végsőkig hajlandó volt elmenni – mégsem kapja meg az állást. Nem is érti, mi történt, nem fogja fel, hogy bukásának éppen ez volt az oka.

A politika azonban jóval képmutatóbb: az erkölcsről papol, ám csak az abszolút lojalitást mutatóknak kínál előrejutást. Teszi ezt Lord Acton sokat idézett intése ellenére: „A hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút módon ront meg.” Platón saját – Lord Actonnal azonos – élettapasztalatait foglalta Gügész példamesébe. A pásztor egy láthatatlanná tevő gyűrűt talált, ám annak hatalmával visszaélve elcsábította a király feleségét, meggyilkolta a királyt, és elfoglalta a trónját. „Senki nem annyira megvesztegethetetlen – vonta le a következtetést Platón –, hogy le ne térne az igazság útjáról.” Egyetlen lehetőséget lát: „Az a legjobb, ha a városban azok uralkodnak, akik a legkevésbé akarnak uralkodni.” A platóni ideál azonban – mint láttuk – megvalósíthatatlan: a szervezetek világát a Machiavellielv működteti. Modern korunkban is csak a mesében – Joan Rowling Harry Potterében, ahol a Gügész gyűrűjét a láthatatlanná tevő köpeny helyettesíti – fordul elő, hogy Harry képes ellenállni a hatalom csábításána.

A „fülkeforradalom” óta – miként annak idején a „fordulat évét” követően – egy új vezetőréteg foglalta el az ország valamenynyi intézményének meghatározó posztjait: csupa sikert hajszoló, minden korlátot áthágni kész, az önérdeken és a vezér ezt befolyásoló hatalmán kívül semmire nem tekintő „High Mach”. Mind a csúcson trónoló vezérre függeszti tekintetét: az ő gondolatait lesi, utasításait követi, rosszallását féli, és elismerését vágyja. Ám ez a struktúra – intézményi ellensúlyok és morális korlátok híján – társadalmi katasztrófa előidézője. A morál nélküli szervezetek – még a hatalommegosztás működő „fékrendszere” esetén is – megállíthatatlanul rohannak vesztükbe. Az összeomlást követő felelősségre vonás során azután a korábban arrogáns és önhitt „High Mach”-ek mind felfelé mutogatnak. Egytől egyig arra hivatkozik: ő csak kis csavar volt. Jó előre véssük eszünkbe, és soha ne feledjük: jól fizetett kiszolgálói a rendszernek, a csőd társtettesei.

De mi van akkor – vethető ellen –, ha a „gonosz” történelem az emberiséget és a nemzetet válság felé sodorja, és a létrejött helyzet rendkívüli intézkedéseket követel? Vajon igazolható-e Lukács György Hebbel Juditjából idézett, soraival – „És hogyha Isten közém, és nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna, ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?” – a normalitás felfüggesztése? Az újkori történelem –Cromwelltől, Napóleonon keresztül, egészen Churchillig, és De Gaulle-ig – inkább utal arra, hogy a köztársaságok, az összes polgár közös tulajdonában levő respublicák, jobban járnak, ha intézményi, kulturális, működésbeli és morális korlátok lefogják a mindent legyűrni kész akarat dinamizmusát. A kizökkent időt helyretolni mindig nagyobb veszteség, mint elejét venni a kizökkenésnek.