A hatalmak közötti egyensúlyok és egyezkedések meginognak, s ilyen vagy olyan politikai erők felhatalmazást éreznek arra, hogy a szerkezetet átépítsék, új társadalmat alakítsanak a régi helyén. Feljogosítva érzik magukat arra, hogy az elit egy részét vagy egészét peremre szorítsák, s kihasználják teljes hatalmi szuverenitásukat.

1985 elejétől Kádár és pártjának centruma véget vetett a korábbi illeszkedési, alkalmazkodási politikának, s megpróbálta viszszaszerezni korlátlan hatalmi szuverenitását. Természetesen nem gondolta, hogy ezzel saját pusztulását idézi elő. A rendszernek sikerült magát 1987 közepére elszigetelnie, mert súlypontját áthelyezte a fenyegetésre, az elhallgattatásra, mert se a gorbacsovi szovjet, se az amerikai és európai ütemet nem sikerült fölvennie.

1990 ősz elején Antall József képtelen volt átfordítani a rendszerváltásban megszerzett előnyét kormányzati konszolidációra, nem tudott megszabadulni pártjának radikálisaitól, amikor elkezdte támadni a korábban segített alkotmányos intézmények autonómiáját, belesodródott a médiaháborúba, megírta saját maga és kormánya sorsát. Maga hozta létre saját ellenzékét. Először azokat hívta egységfrontba maga ellen, akik korábban demokratikus ellenzékként Kádárral szemben tanulták ki az emberi szabadságjogok alkotmányos védelmét, s játszottak össze a nagy nemzetközi liberális demokrata intézményekkel.

Ennek hatása a választók tíz-tizenöt százalékára volt, ám a legfogékonyabb, legmozgékonyabb és nemzetközileg legbefolyásosabb csoportra. Innen már csak egyetlen lépés, hogy a konszolidálatlan társadalom kisemberei meghallják a hívó szót: titeket becsaptak, életszínvonalatok nem emelkedett, biztonságotok nem javult. S ez már megragadta a választók többségét.

Amikor 2010 őszén Orbán Viktor és kormánya nem bírta megállni, hogy ne rohamozza meg az alkotmányosság sáncait, hogy ne építse le az intézményi autonómiákat és végül ne igyekezzen korlátlan befolyást szerezni a sajtóban, már fölébresztette a békésen szundikáló, öreg demokratikus oroszlánt. Igen, harcba hívta maga ellen azt a demokratikus ellenzéket, azt a nyolcvankilences tábort, amely immár kétszer győzedelmeskedett: egyszer Kádár, másodszor Antall ellenében.

Amikor az Orbán-kormány végiggyalogolt az egyes értelmiségi elitcsoportokon, filozófusokon, írókon, újságírókon, zenészeken, filmeseken, majd ezt antiszemita felhanggal is ellátta Bayer Zsolt és mások munkálkodása révén, a nemzetközi elszigetelődéshez minden alapot megteremtett. Hiába szereti a választók többsége a multinacionális vállalatok megadóztatását, hiába gondolja fölöslegesnek és ártónak az értelmiségi eliteket, az Orbán-kormány Achilles-sarkába már beleállt a nyílvessző. Igen, ez se érint több embert, mint a korábbiak: tíz-tizenöt százalékot. Csakhogy ez az értelmetlen és a szerkezet törékenységét mutató harc immár megalapozza a következő nagyobb és végső háborút: a kisemberek anyagiakat, nyugalmat számon kérő követelését.

De valami mégis másként van. A plebejus kisember és az elit az elmúlt ötven évben mindent megtett azért, hogy magát Kelet-Közép-Európában megtartsa, Kelet- és Délkelet-Európától megkülönböztesse és Nyugat-Európához közelítse. A vágy talán még megvan, ám a tények már nem erről beszélnek. A magyar demokrácia, bürokrácia és piacgazdaság egyszerre jutott válságba. Az ezredfordulótól Magyarország a jól-roszszul megalkotott koraszülött demokráciából és jogállamiságból, piacgazdaságból és modernizált közigazgatásból nem a nyugateurópai világba illeszkedett be, nem „osztrákosodott”, polgárosodott, hanem fokozatosan egy pretoriánus vezérdemokráciába, egy polgárellenes Kelet-, Délkelet-Európába csúszott.

Más elemzőkkel szemben azt állítom, hogy Magyarországon nem valamiféle nemzetiszocialista vagy bolsevista totalitariánus állam, illetve horthysta vagy kádárista tekintélyelvű állam körvonalai bontakoznak ki, hanem Magyarország intézményeiben és mentalitásában – politikai és gazdasági kultúrájában – keletiesedett, balkanizálódott. Budapest nem a harmincas évek náci Berlinjéhez, fasiszta Rómájához és sztálinista Moszkvájához, hanem a tegnapi és mai Kijevhez, Chisinauhoz, Bukaresthez, Belgrádhoz és Szófiához közelít.

Tudom, hogy a nácizmus és/vagy a bolsevizmus fenyegetése sokkal félelmetesebben adható elő, mint a leromlásnak, az eltörpülésnek, az elmocsarasodásnak a bevallása, amikor magunkat inkább hasonlíthatjuk Zaporozsjéhoz, Bacauhoz, Kragujeváchoz vagy Ruszehez. „Elmoldávosodni”, „elukránosodni”, „alsómacedónná” válni nem hősies dolog – amikor a rosszat már nem a kevésbé rosszra, hanem a rosszabbra váltjuk. Ezt a mindenütt korrupciós, vezérhívő, erőn és erőszakon alapuló, szájat befogó, népdühtől rettegő képzeletbeli határt ki-ki egyénileg, s mi együtt átléptük.

Amikor az adósok nem fizetik hiteleiket, a bérlők a lakbért, a fővállalkozók az alvállalkozókat. Amikor jogszabály, szerződés, adott szó semmit se számít. Amikor a tulajdonosok rettegnek, hogy az állam, a nem tulajdonosok elvehetik földjeiket, nyugdíjpénztári befizetéseiket, bankbetéteiket. Amikor pénz, áru, személytelen szabály helyett erő, hatalmi akarat szabályoz. Amikor a köztisztviselő vezetővé válásához nem szakértelem, hanem két Fidesz-tag kedvező referenciája kell, és a közalkalmazáshoz ajánlott a párttagság. Amikor a külföldi, az idegen gyanús, és a kapcsolattartás megfigyelendő. Amikor a magánkapcsolatok és hálózatok politikai értékelést kapnak.

A magyar lesüllyedés nem csak a rendszerváltás utáni időszak európaizálódási szakaszát fordítja meg. A jogállam, az alkotmányosság lebontása, amely már Orbán Viktor 1998–2002 közötti kormányzásával, a vezérdemokrácia kiépülésével megkezdődött, majd piszkos alkukkal a szocialista–liberális kormányzás alatt folytatódott, és a 2010-es második Orbán-kormánynyal felgyorsult, nemcsak a rendszerváltás jogállamát bontja le, hanem a több évszázados magyar alkotmányos jogi hagyományt is, amelyre a magyar államiság képviselői támaszkodtak. Másrészt se a vezérelvű Gyurcsány-, se az Orbán-kormányok nem az állami szakértő közigazgatási hatalmat és a bürokratikus ethoszt erősítették az oligarchikus demokrata renddel szemben, hanem egy külön, személyes hatalmat, amellyel különböző módokon, de a bürokratikus koordináció és napi működés szabályait is felrúgták.

Ellentétben a százados tekintélyelvű hagyománnyal, amely Tisza Kálmán és István óta, Bethlen Istvánon és Gömbös Gyulán át Kádár Jánosig egy állampártot és egy bürokratikusan koordinált rendszert működtetett, az újabb vezérdemokrácia pretoriánus rendszere nem vagy kevéssé működteti a bürokratikus koordinációt, kizárólag hajtószíjként alkalmazza a hatalmon lévő pártot, és egy központi, miniszterelnöki személyi kabineten keresztül kormányoz. A személyes központi hatalom a parlamenti politikai gépezettel zúzza szét az alkotmányos ellensúlyt képviselő intézményeket, korlátozza a bürokratikus közigazgatási rendszert és tartja sakkban a piaci szereplőket.

Ha a magyar alkotmányos rend és jogkövetés a nyolcvanas évek második felétől meghaladta a többi kelet-közép-európai ország szintjét,ésazeurópai jogharmonizációban sikerült komoly előrelépést tennünk, a Gyurcsány-féle vállalkozói logika – „a jogelveket és a gyakorlatot hasznossági alapon mindig a magunk javára kell fordítani és értelmezni” –, majd az Orbán-féle népítéleti, szükséghelyzet-logika – „a jog az, amit a szükséghelyzet a hatalmon keresztül diktál” – mindezt semmivé tette. Ha a magyar bürokratikus koordináció viszonylag magas szintű volt a Kádár-kor végén, és a központi, illetve helyi közigazgatás színvonala kiemelkedett a térségben, a vezérelvű pretoriánus politika ezt hol modernizációs, hol politikai lojalitási jelszavakkal és indokokkal szétzilálta, mára szétverte. Ha korábban nemzetközi tudományos és kulturális teljesítményünkre és versenyképességünkre voltunk büszkék, ma „magyarságteljesítményünkre”.

A magyar politikai elit nem ügyelt a tört ütemre. Az európai út, vagyis az euróövezeten belüli közös gazdasági kormányzás erősítése és az eurótagság megszigorítása, illetve a nemzeti kormányok szuverenitásának csökkentése adó-, nyugdíj- és szociális ügyekben nem sok jóval kecsegteti az Orbán-kormányt. Európa jelezte, hogy nem tart igényt a szuverenista magyar forradalomra. Az Orbán-kormány és vele Magyarország megúszhatja a mostani csomagot, de nem úszhatja meg, hogy elvesztette az európai típusú növekedés és társadalmi konszolidáció lehetőségét. A magyar külön út választása azonnal kivégzi Magyarországot a piaci szereplők által. Nincs IMF-ellenes magyar, görög, portugál, marslakó út. Nem megoldás egy Európához tartozni kívánó országban, ha miniszterelnöke kijelenti, hogy 2020-ig nem lesz eurónk. Keleti – kínai, orosz, arab támogatottságú – pálya nincs. Az orosz kapcsolatokat sikerült mélypontra vinni, a magyar energiabiztonságot a legsúlyosabb kockázatnak kitenni.

Magyarországnak vissza kell térnie a normalitáshoz. Ehhez először a mérsékelt jobboldalnak kell távlatos programot megfogalmaznia, s ha nem megy, akkor a mérsékelt baloldalnak. Ma mindkét fél hiányzik. A magyar normalitás intézményi, alkotmányos biztonságot, és nem pártalkotmányos vezérletet jelent. A válság verte világban az történik, amit Tony Judt írt le Postwar című könyvében: „A két háború között az új és a modern volt a sikk. A béke hideg fénye újfajta csillogást kölcsönzött az alkotmányos demokrácia színtelen alkuinak. Igaz, az emberek zöme 1945-ben társadalmi haladásra és megújhodásra áhítozott, de szilárd politikai formációk megnyugtató ismerősségével ötvözve. Míg az első világháború politikailag aktivizáló, radikalizáló hatást gyakorolt, a rá következő éppen ellenkezőleg: a normalitás utáni vágyat gerjesztett.” A Bush-korszak, két háború, a globális válság, az új világhatalmi kihívók megjelenése nem forradalmakat, újabb háborús vágyakat ébresztett a fejlett világban, hanem vágyat a „béke hideg fényére”. A mi meleg, harcias vágyaink kizárnak minket a normalitásra vágyók köréből.

Kormánypárti frakció az Országház előtt 2010. május 14-én