A módosítás látszólag lehetőséget ad a bíró kezébe, hogy még a tárgyalás megkezdése előtt – sőt a miniszteri indokolás szerint akár a tárgyalás folyamatban léte alatt is – felajánlja a vádlottnak, hogy kérje, a bíróság nélküle folytassa le a tárgyalást, hozzon ítéletet. Ez egyrészről lehetőség a bírónak, hogy gyorsítsa az eljárást, másrészről egy „adományozható”, megszerezhető, de rendkívül értékes joga lehet a vádlottnak. Ha nem kerül porszem a gépezetbe, a technika mindenki örömére gyorsít, a vádlott indokolatlan vegzatúráját akadályozhatja meg, a bíró gyorsabban fejezheti be az ügyet. Csakhogy megítélésem szerint a gépezetbe nem porszemek, hanem nagyobb kavicsok, kövek kerülhetnek a módosítás átgondolatlansága miatt, néhány fogaskereket súlyosan megrongálva. Jómagam városi bíróságon büntetőügyeket első fokon tárgyaló fiatal bíróként több olyan aggályt látok, amivel a bírói gyakorlat normaértelmező funkciójával önmagában nem biztos, hogy képes lesz megbirkózni.

A legnagyobb probléma a módosításban, hogy nem mondja, mikor lehet engedélyezni, s milyen feltételekkel, s nem rendezi a visszaélésszerű alkalmazás korlátait. Nem tesz különbséget alkalmazható ügytípusok között, indokolatlanul tág, és merőben illuzórikus szabadságot ad mind a vádlott, mind a bíró számára, kettőjük esetleges konfrontációjának törvényi demarkációs vonalát sem jelölve ki.

A bíró dönt: az ügy egyszerű jogi megítélése, a vádlott beismerése, az egyéb bizonyítékok egységes, tiszta mivolta indokolhatja az ilyen eljárást. Ne legyenek illúzióink, ilyenkor a bíró nem mérlegelhet, ha bizonyos feltételek fennállnak, köteles lesz ezt a formát választani, ellenkező esetben a vádlott jogait csorbítja. Ha így vesszük, már nem is lehetőségről, kötelezettségről beszélünk. Igen ám, de hogy mikor van ennek helye, azt csak a teljes ügy ismeretében és a Be. szinte összes rendelkezésének egymásra vonatkoztatott értelmezésén keresztül tudhatjuk meg.

Ráadásul a vádirat benyújtásától ez a helyzet folyamatosan változhat az adott esetben éveken át tartó tárgyalás alatt, menet közben nyitva meg az új szabály alkalmazásának kötelezettségét. Lesznek olyan szituációk, hogy többvádlottas, akár több emberen elkövetett emberölés miatt folyamatban lévő olyan ügyben is alkalmazni kell majd a távollétes szabályt, ahol esetleg az érintettek nagy része előzetes letartóztatásban, büntetés-végrehajtási intézetben van.

Mivel a törvényben nincs korlátozó rendelkezés – sem ügytípusra, sem egyébre –, ezért, ha a körülmények fennállnak, l. fent: beismerés, egyértelmű bizonyítékok stb., akkor igenis joga lesz az ilyen súlyos üggyel vádolt személynek is a távolmaradásra. Méghozzá azért, mert a bíró nem tudja majd megindokolni, hogy ha kéri a vádlott, akkor miért nem engedélyezi azt. Olyat az ötvenes évek óta nem elegáns mondania bírónak, hogy „azért, mert csak…”

Meg kell indokolni, és az indokolásnak azt kell tartalmaznia, hogy jelenléte a bizonyításhoz miért elengedhetetlen. Egy vallomást nem tevő passzív vádlottnál ez maximum arra korlátozódhatna, hogy a bíró leírja, akarja látni a vádlott reakcióit például a tanúvallomásokra: mosoly, keresztbe tett láb stb. Ez a vallomástétel megtagadásának jogával élő vádlottnál azt jelentené, hogy arra provokálja őt a bíró, hogy valamiképpen reagáljon az előtte zajló bizonyításra. És ez az, amit a bíró nem tehet meg. Ha megtagadja a közreműködést, nem lehet kérdezni tőle, következésképpen provokálni sem lehet.

A vádlott jogait érintő minden változással óvatosan kell bánni, tudja ezt minden jogász évezredek óta: ő az eljárás központi figurája, élete, egzisztenciája forog kockán. Ha pedig bármilyen jogszabályi módosítás a jogát érinti, az minimum: a) nem lehet diszkriminatív – azaz minden vádlottra egyenlő feltételekkel kell, hogy igaz legyen; b) nem lehetnek bíróságonként eltérő szabályok, feltételek; c) ha jog, amit a vádlott megszerezhet, az tőle utóbb, rajta kívül álló okból bizonyosan nem vonható el. Azaz akinek egyszer távollétet engedélyezett a bíróság, attól kérdéses, hogy pusztán amiatt, hogy a bizonyítás körülményei megváltoztak, megvonható lesz-e ez a jog. Éppen ezek azok a problémák, amelyekre semmilyen választ nem ad a törvény.

Sokan azt gondolják, az eljárás gyorsítását eredményezi a módosítás, és pusztán az új jogszabály önmagában biztosítja, ha nem jön el a vádlott, a bizonyítás akkor is lefolytatható, ítélet hozható. Ez tévedés. A bíróság csak akkor alkalmazhatja az új szabályokat, ha a vádlott előzetesen – tájékoztatásra – bejelentette távolmaradását, vagy maga önállóan előterjesztette, és a bíró döntött. A tipikus azonban az, hogy nem jön el a vádlott, s semmilyen bejelentést sem tesz. Ilyen esetben szóba sem kerülhet az új távollétes eljárás.

Viszont időhúzási technika is lehet az új rendelkezés. Azzal, hogy nem ismer idő-, eljárásiszakasz-korlátot, ismételten előterjeszthető, folyamatosan döntenie kell róla a bírónak, akár többször is az eljárás során. Hiszen ha a vádlott távollétében zajló tárgyaláson a védő – nyomon követve a tanúk bizonytalanságait – az apróbb ellentmondásokat összegyűjti, s utóbb, talán évek után a tárgyaláson megjelenő vádlottal ezeket közli, akkor ő indítványozhatja, hadd szembesüljön a már kihallgatott tanúkkal, a felmerült, a tényállást alapvetően érintő kérdésekben. Ennek biztosítására a bíró köteles lesz.

És meglehet, hogy ez tényleg a vádlott jogos érdekeit szolgálja, esetleges ártatlanságát fogja bizonyítani, vagy felelősségét csökkentő körülményekre világít rá. Pusztán azért, mert élt a törvény adta jogával, és nem volt jelen, majd utóbb felteszi a kérdéseit, ezért veszne el a védelemhez való joga? Nehezen hiszem. Mindez pedig bőven elég arra, hogy húzódjon az ügy. Az Egyesült Államokban az ügyek jó része vádalku keretében dől el, de soha nem a vádlott távollétében. Részletesen tájékoztatja őt élőszóban a bíró (!), hogy milyen jogai vesznek el a vádalkuval, s mit kaphat – enyhítést – cserébe.

Nálunk nemcsak arról nincs tájékoztatva a vádlott, hogy mit veszít, ha nem vesz részt a tárgyaláson – és hol van itt már a fegyveregyenlőség elve? –, de megfosztanánk egyéb alapvető jogaitól is, amire semmi sem jogosít minket. Az Európai Unióban ez szerintem nem aratna osztatlan sikert. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. cikke 3. pont d) és e) alpontja kimondja, a megvádolt személynek joga van arra, hogy a tárgyaláson jelen lehessen, az ellene valló tanúkhoz kérdéseket intézhessen.

A bíróságnak nem az eljárás gyors és mindenáron való befejezése a feladata, hanem az igazság kiderítése. És bízom benne, hogy ez még ma is így van, és nemcsak papírok, nevek, egyszer felolvasott, rendőrségi kihallgatószobák homályában született vallomások, hanem hús-vér emberek, és igazságos, tisztességes tárgyalás alapján.

A szerző bíró

Marabu rajza